Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Havas Ferenc: Az észt nyelv tipológiai hovatartozásának problémája. [cirill] 23

AZ ÉSZT NYELV TIPOLÓGIAI HOVATARTOZÁSÁNAK PROBLÉMÁJA 29 AU. jala-le [jalga-de-le \jal-u-le Adess. jala-l \jalga-de-l \jal-u-l Abl. jala-lt [jalga-de-lt \jal-u-lt Transi. jala-ks \jalga-de-ka [jal-u-ks Term. Ess. Abess. Com.—Instr. jala-ni jala-na jala-ta jala-ga jalga-de-ni jalga-de-na jalga-de-ta jalga-de-ga Azért választottunk egy meglehetősen bonyolult ragozású fokváltakozásos szót, hogy láthassuk, mennyiben problematikus az észt deklináció tipológiai szempontból. Mindenekelőtt válasszunk külön három problémát. Az első a tőváltakozas kérdése, erről már a fentiekben szóltunk. A második a többesjel morfémájával kapcsolatos. A legáltalánosabb a -d, -dej-te alakú többesjel, ezek funkciója nem- vitatott. Ami a

jalul-szerű alakok jal-u-l felosztását illeti, erre két okunk is van. Először is az juj fonéma láthatólag nem tartozik a tőhöz, következésképpen affixum; s a szóalak egész jelentését, valamint a tő és az esetvégződés jelentését összevetve csak többesszámjel lehet. Másrészt az -itöbbesjel analógiája is támogatja ezt a felosztást (vö. pl. ose 'hely' Pllness aseme-te-s ~ aseme-i-s, P1A11 aseme-te-le «~ aseme-i-le stb.). Ezek a jalus, asemeis féle alakulatok tehát analitikusak. Velük kapcsolatban át is térhetünk a harmadik kérdésre, a ragmorfémák természetére. Az itt említett szóalakok a PIPt alakjával vannak összefüggésben, melynek többféle ragmorfémája van. Legáltalánosabb a -sid szintetikus morféma (leíró szempontból semmiféle belső osztása nem megalapozott), mely a SgGen tövéhez járul, tehát egymaga fejezi ki a többes számot és a részelő esetet. A PIPt-nak ezenkívül van még (-i)-d és -0 végződése is, ezeknek analitikus volta taxonomikusan bizonyítható. Az egyes számi illatívusz egyik alakja, mint fentebb tárgyaltuk, szintetikus (példánkban a jalga alak, mely szerkezetileg eltér a vele látszólag egyező partitívuszi jalg-a alaktól), további lehetséges alakjaiban analitikus ragmorfémák szerepelnek. A 14 esetalak közül tehát kettőnél (és ott is csak az egyik számban), bizonyos típusoknál szinteticizmussal találkozunk. Az arány azonban vitathatatlanul az analitikus alakok oldalára billenti a mérleget. Felmerül a kérdés: vajon mondhatjuk-e ezek után, hogy az észtben több deklináció van? A kérdést bármely nyelvre nézve az dönti el, hogy léteznek-e (s ha igen, milyen arányban) olyan allomorfok, azaz azonos grammatikai tartalmat kifejező ragmorfémák, melyek tőtípusonként oszlanak meg. Például az oroszban a SgDat lehetséges morfémái közül az -u alakú, az -i alakú és az -e alakú különböző típusú névszókhoz járul, hiszen ugyanezen szavak a többi esetben is eltérő ragokat kapnak. A különböző deklinációk megléte flektáló vonás (vö. pl. a latin közismert öt deklinációját). Mi a helyzet az észtben? Az kétségtelen, hogy azokban az esetekben, ahol több morfémavariáns is van, ezek rendszerint típusonként, obligatorikusan járulnak egy-egy tőtípushoz (nem úgy, mint a finnben, ahol a választás sok esetben fakultatív, a sankari 'hős' szó PIGen