Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Kiss Jenő: Gondolatok az onomatopoézis kutatásáról néhány finnugor nyelvben. [Gedanken über die Onomatopoetikforschung in einigen finnisch-ugrischen Sprachen] 3

GONDOLATOK AZ ONOMATOPOÉZIS KUTATÁSÁRÓL IS ződésük az -aj-e (nem dönthető el minden esetben, hogy képzésről van-e szó vagy sem) és az -ajj-ej. Az onomatopoetikus névszókra nem, illetőleg csak részben jellemző az igék körében tapasztalható — s az etimológiát nagyban segítő — képzőkorreláció: a párhuzamos képzésű származékok. A névszók vizsgálatában viszont segítségünkre vannak/lehetnek a következők: 1. az indulatszóból létrejött névszók (számuk kevés, vö. például hacacáré, happáré, hopp, iá, kukk) eredetének a megállapítása, ha az indulatszó és a belőle szófaji átcsapással alakult névszó egyaránt él, egyszerű feladat az etimológus számára; ez vonatkozik általában 2. állatterelő, -hívogató és -űző szavak főnevesült változataira, illetőleg a belőlük képzett származékszavakra (boci, coca, csina), valamint 3. azokra az állat — elsősorban madár — nevekre, amelyekben az állat hangját, énekét megjelenítő hangsor vált az illető állat nevévé (huhu, kakukk,. kuvik, stb.). 5.0. A jelentéstannak az onomatopoetikus szavak etimológiai vizsgálatában nagyon fontos szerepe van (ebben a közleményben csak futólagosan érintjük e szerteágazó, sok problémát fölvető témakört). Erre a tényre mindenekelőtt MÉSZÖLY GEDEON (SzegFüz. 3: 87—143, Népr. és Nytud. 1: 225— 32, 2: 31, ÓmSzöv. 36—8), majd őt követően NyÍRi (Népr. és Nytud. 5—6: 66—61, 12: 47—52) hívta föl a figyelmet. Fontos, megszívlelendő megállapítása NYÍRinek a következő: ,,Hangutánzó eredetű szavak jelentésfejlődésére jellemző az, hogy eredeti jelentésében hangjelenséggel együtt járó hangjelenségre vonatkozás sok esetben eltűnik a társadalmi tudatból, és tisztán igei cselekvésnek lesz a kifejezője az eredetileg hangutánzó szó" (Népr. és Ny tud. 12: 49; 1. még BENKŐ idézett cikkeit: passim). Két körülmény — sajnos — nehezíti azonban a jelentéstani fogódzó használatát. Elsősorban az, hogy az onomatopoetikus szavak szótörténete általában nagyon foghíjas (1. GOMBOCZ: MNy. 9: 387; JESPERSEN: Die spräche 400; BÁRCZI: Szók.2 22—3,

30—1, MNyÉletr. 251; BENKŐ: MNyTört. 75; stb.), ami sok esetben eleve lehetetlenné teszi a NYÍRitől helyesen megfogalmazott jelentésváltozásnak a megállapítását. Másodsorban pedig a kellő szótörténeti adatoltság hiányában — akár elismerjük, akár nem — nagy tere van — az egyáltalán nem szándékos — szubjektív beleérzéseknek, belemagyarázásoknak (1. GOMBOCZ: MNy. 9: 387; BÜHLER: Sprachtheorie 208, 214; BÁRCZI: Szók.2 30; stb.). 6.0. A jövevény onomatopoetikus szavak. — Onomatopoetikus szavak éppúgy átkerülnek egyik nyelvből a másikba, mint a szókincs más eredetű elemei. Míg azonban a nem onomatopoetikus jövevényszavak eredetének megfejtése megbízható módszerek és kritériumok segítségével, kellő mennyiségű és minőségű forrásanyag, illetőleg intuíció birtokában általában elvégezhető, egy-egy onomatopoetikus szó jövevény voltának a bizonyításakor az onomatopoetikus szavak eredetvizsgálatából következő speciális bökkenőkkel találjuk szemben magunkat. Vannak természetesen olyan átvett onomatopoetikus szavak, amelyek jövevény voltának a bizonyítása kevés nehézséggel jár. Az a kritérium, amellyel ez bizonyítható több esetben is, a következő: ,,ha különböző nyelvekbeli, főleg hosszabb hangtestű szavak pontosan egyeznek, s azonfelül az egyik nyelv alaktani rendszerébe pontosan beleillenek, a másikban viszont szokatlan alakulásúak és alakváltozatokat sem igen mutatnak föl . . ., átvételről beszélhetünk" (BÁRCZI: Szók.2 21). A következő (elül álló) szavak például bizonyítottan jövevény onomatopoetikus elemek: magyar hahotál <C