Nyelvtudományi Közlemények 76. kötet (1974)

Tanulmányok - Kiss Jenő: Gondolatok az onomatopoézis kutatásáról néhány finnugor nyelvben. [Gedanken über die Onomatopoetikforschung in einigen finnisch-ugrischen Sprachen] 3

14 KISS JENŐ Fontos jellemzője ezen igéknek, hogy párhuzamos képzésű egyedeiknek a képzőszembenállás alapján kikövetkeztethető töve nem válik önállóan élő igévé (a magyarban — a TESz. két kötete alapján — csupán egy kérdőjeles kivétel lenne, mert a dúz „valószínűleg elvonás eredménye"). A képzők alapján az onomatopoetikus igék keletkezésének idejére vonatkozólag is kaphatunk némi útbaigazítást. A legrégibb onomatopoetikus igetípus a magyarban képző nélküli, a legújabb -g gyakorító képzős, illetőleg -g gyakorító: -n mozzanatos korrelációjú. A kettő között időben első helyen a gyakorító -d és a -gat, a mozzanatos -t, valamint a -dul : -dit képzőpár említendő, amelyeket az -/ gyakorító és az -ít, -nt mozzanatos képző követett — természetesen nem kivételtelen érvénnyel (1. BÁRCZI: Szók.2 27 kk.). Jól tudjuk azonban, hogy igésítő képzős alakulatok, valamint párhuzamos képzésű származékok nemcsak az onomatopoetikus igék körében fordulnak elő: az előbbiek jellemzik jőve vény igéinket, az utóbbiak pedig jövevényigék, ősi eredetű igék körében egyaránt előfordulnak. Jövevényigéink képzéstani szempontból viszonylag kevés fejtörést okoznak azonban, mivel más és lényegesen kevesebb számú képzővel (denominális -/ és -íroz) honosodnak meg, mint amelyekkel az onomatopoetikusok születnek, másrészt pedig párhuzamos származékaikat a csak jövevény igéken jelentkező -ál : -íroz képzőpárral képezik (de vö. dajnál : dajnároz TESz. dajnál a.; vö. még MNy. 67: 178). Problémát elsősorban a más képzővel meghonosodó onomatopoetikus jövevényigék jelenthetik (ezekre vö. MNy. 67: 174—5). ősi eredetű igéink között is gyakori a párhuzamos képzésű. Ezek azonban nem az onomatopoetikus igékre jellemző gyakorító -g: mozzanatos -wkorrelációjúak (például: akad : akaszt,apad : apaszt, árt : árlik), sőt a finnugor eredetű, képzőkkel bővült onomatopoetikus igék — a kérdőjelesen finnugor eredetű csepeg : cseppen, csillog : csillan és a csorog : csurran kivételével — sem, mint például fakad : fakaszt, forog : fordul, foszlik : foszt, stb. Azok az ősi eredetű igéink viszont, amelyek nem párhuzamos képzésnek, részint tőigék (ad, áll, él, hal), részint ugyan képzőkkel bővültek, de nem azokkal, amelyek az onomatopoetikus igéket jellemzik (alkot, avat, fest). Az igék képzőelemeinek korrelativ vizsgálata tehát hasznos fogódzókat ad az etimológia számára is. További jellemzője az onomatopoetikus igéknek a szócsaláddá terebélyesedés. Eme tulajdonságukat a jőve vény igékkel való összehasonlításuk szembeötlővé teszi (1. MNy. 67: 178). 4.2.3. Az onomatopoetikus névszók között a szóvéget tekintve egy végződésű s más szóból, illetőleg szavakból nem vezethető le a TESz. első két kötetében a bog, búb, fing, fos, hurut és a köp. Egy végződésű a fittyfiritty, kikirikú, kukorikú stb. is, ezek azonban levezethetők bizonyos természeti hangsorokból éppúgy, ahogy az indulatszavakból és az állatterelőkből, -hívogatókból alakult névszók (bece, boci, cika, coca, csina, gica) is. Ide sorolandók a hangutánzó eredetű madárnevek is, jóllehet nem mind egy végződésű, de etimonjuk — az utánzott madárhang — többnyire világos (bibic, cinege, cinke, csér, huhu, kakukk, kuvik, libuc, lile, lilik, stb.). A többi kivétel nélkül vagy több végződésű (például a gyüge : gyüggyő, gigya), illetőleg ha egy végződésű is, más szóelemmel, zömmel igével áll első fokú genetikai rokonságban (például a lögymör, vö. lötyög vagy a csárma, vö. csárog), ezért etimológiai összefüggései alapján megfejthető (megemlítendő, hogy differenciálatlan összmagyar korpuszról van szó, ezért vö. BÁRCZI: Szók.2 24). Mint látható, a névszók szóvége erősen változékony, illetőleg labilis. Legjellemzőbb képzőjük, illetőleg vég-