Nyelvtudományi Közlemények 74. kötet (1972)
Tanulmányok - Rot A. M.: A nyelvi kontaktusok kérdéseiről [cirill] 49
A NYELVI KONTAKTUSOK KÉRDÉSEIRŐL 59 kifejezést használják.41 Ugyanilyen megfontolásokból mondott le a „nyelvkeveredés" kifejezésről SIMONYI ZSIGMOND. A szóban forgó kifejezés pontatlanságát hangsúlyozza SULÁN BÉLA is.42 STTLÁN BÉLA szerint a keveredés teljesen új lényeg kialakulását és mindkét komponens eltűnését vagy többé-kevésbé rendszertelen jellegű áthelyeződését irányozza elő. A beszélő egyidejűleg nem merít két nyelvből. Aránylag gyorsan át tud térni az egyik nyelvről a másikra, de az adott pillanatban csak az egyiken beszél, még hogyha közben segítségért is fordul a másikhoz. Ezért a legújabb nyelvtudományi művek szívesebben használják ,,a nyelvek kölcsönhatása" kifejezést, mert az pontosabb. A nyelvek kölcsönhatásának kérdéseivel foglalkozó irodalomban találhatunk más kifejezést is: az úgynevezett ,,nyelvkercszteződést". Ennek jelentése lényegében alig különbözik a „nyelvkevercdés" kifejezés jelentésétől, és azért használják, hogy az intenzívebb „keveredést" érzékeltessék. Ez a kifejezés szintén nem tükrözi a nyelvek közötti kölcsönhatás igazi lényegét, teljesen elavult és ma már nagyon ritkán használják. Nemrégen még a nyelvi kapcsolatok jelenségeit tanulmányozó nyelvtudósok legtöbbnyire azt tűzték ki célul, hogy meghatározzák egyik vagy másik jövevényszó forrását, és nem fordítottak kellő figyelmet magának a kölcsönhatásnak a folyamatára. Ennek a szemléletnek a szűklátókörűségét először a prágai iskola nyelvészei (R. JAKOBSON és N. Sz. TRUBECKOJ) vették észre, akik helyette a nyelvi kapcsolatok tipológiai szemléletét javasolták az érintkező nyelvek szerkezeti viszonyának okvetlen tanulmányozásával. Manapság a nyelvek kölcsönhatásával kapcsolatos jelenségek tanulmányozásánál alapvetővé vált a szerkezeti-tipológiai szemlélet. Azok a nyelvtudósok, akik ezzel a módszerrel tanulmányozzák a nyelvek közötti folyamatokat, nemcsak az illető nyelv egyik vagy másik szerkezeti elemének idegennyelvű jellege iránt érdeklődnek. ,,A nyelvész feladata az — írja V. J. ROSENTSVEJG —, hogy leltározza ezeket az elemeket, és összeállítsa a hatások mérlegét, megszabva az aktívákat és a passzívákat. Lényegbevágóan fontos, hogy a kapcsolatokat, mint olyan folyamatot írják le, amelynek megnyilvánulási típusai az egyik szakasztól a másikig terjedően különböznek egymástól . . . Ha csak az érdekel bennünket, mi az eredménye annak, hogy egy nyelv hatott a másikra, akkor csupán hangok, szavak, képzők, szószerkezetek, szemantikus egységek átvételét fedezhetjük fel, és semmi többet. Ha a nyelvi kapcsolatok tanulmányozásánál ennyivel megelégszünk, akkor az azt jelenti, hogy az összehasonlító nyelvész feladatát csak abban látjuk, hogy megállapítsa genetikailag egymáshoz közel álló két nyelv egységeinek rokonságát".43 Emellett azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy az érintkező nyelvek szerkezeti viszonyának egymagában nincs mindig döntő jelentősége, mivelhogy a nyelvek kölcsönhatásának folyamataira óriási kihatással vannak nem nyelvészeti tényezők.44 Az a hatás, melyet egyik nyelv fejt ki a másikra, még tovább terjedhet, áttérhet a szomszédos nyelvi rendszerekre. „Ha bebizonyosodott — írja B. A. SZEREBRENNYIKOV —, hogy egy nyelv bizonyos mértékben hathat a vele szom-41 Jl. B. LLlEPBA, O nOHHTHH CMemeHHfl fl3bIK0B, «H3ÖpaHHbie paÖOTbl no H3bIK03Ha-HHK) H 4)0HSTHKe», T. I., JleHHHrpaa, 1958. 42 SULÁN BÉLA: A kétnyelvűség néhány kérdéséhez. MNy. 49: 253—65. 43 B. KD. P03EHU,BEHr, O ÍI3bIK0BbIX KOHTaKTaX, «BonpOCbl H3bIK03HaHHfl» 1963, N° 1, 60. 44 A. M. PÓT, O xapaKTepe nHOH3biMHOro BJIHÍIHHÍI B npouecce B3aHM0AeftcTBHH M3bi-KOB, ^onoBÍAi Ta noBAOMJieHHfl y>K^y, cepifl ^ijioJiorHMHa, 1958.
