Nyelvtudományi Közlemények 69. kötet (1967)
Tanulmányok - Vászolyi Erik: A finnugor személyjelek kérdéséhez 3
50 VÁSZOLYI ERIK 24.1. Vizsgáljuk meg először a PxPl morfémákat. Az első két sorban leírt allomorfokat összevonjuk — csak környezetük, disztribúciójuk különbözik, morfofonematikai összetevőik nem. Ugyanígy összevonjuk a Px2Pl és Px3Pl két-két CV szerkezetű allomorfját — C elemük, mint láttuk, fonetikai helyzettől függő alternáns, nevezetesen zöngésség-zöngétlenség tekintetében különbözik. Ugyanezért összevonjuk eme két csoportban a harmadik sorban leírt alternánsokat is. A műveleteket végrehajtván az alábbi rendszert kapjuk: PxlPl = & pJJ| Px2Pl = & \jf\ Px3Pl = & [Z J ] Két-két allomorfot nyertünk. Az első sorban leírt három alak egy CV szerkezetű, minden környezetben monoszillabikus morféma. A paradigma tizenöt esete közül tizennégyszer ez jelenik meg. A másik változat egy C szerkezetű, aszillabikus morféma, amely egyetlen esetben fordul elő, amikor is egy utána következő VC szerkezetű szegmentummal alkot monoszillabikus egységet. A CV szerkezetű Px allomorf azonban két elemből tevődik össze: az egyik a variábilis C, a másik a konstans V rész. Az előbbi szolgál a személy megjelölésére. Ám milyen szerepet játszik akkor az utóbbi? Mint láttuk, a szóban forgó CV szerkezetű PxPl allomorf minden környezetben szótagot alkot. Ennek magja nem más, mint a problémánk tárgyát képező V elem. Ebben a viszonylatban, a három PxPl szűkebb körén belül tehát az Y — tizennégy adott környezetben — része a PxPl morfémának, de önmaga nem a személy megjelölésére szolgál, hanem szótagalkotó morfofonéma, amely nem azonos a személyre utaló morfémamaggal, hanem környezetet jelent számára. Túllépve azonban a három PxPl szűkebb határain és a Px-ek rendszerének egészét vizsgálva azt látjuk, hogy a Pl-ban a személyre mutató elem (tehát a tulaj donképperii Px) mindig csak ebben a környezetben lép fel (pontosabban: tizenöt lehetséges környezet közül tizennégyben), és megfordítva: ez a környezet viszont csak a Pl-ban van adva, tehát szemben áll a PxSg allomorfok lehetséges környezeteivel. Ebben az oppozícióban pedig az Y elem a morfofonológia szintjéről följebb emelkedvén morfológiai szerephez jut, és a birtokos többes voltának megjelölőjévé válik.27 A PxPl-ek csoportjában a Px-eket tehát három morfémába vonhatjuk össze: Pxl = M Px2 = D Px3 = Z 24.2. Vegyük ezután szemügyre a PxSg-ek allomorfjait. A változatok eltérései egyazon PxSg körén belül, mint láttuk, a környezetek különbözőségeiből adódnak. Ha ettől eltekintünk és végrehajtjuk a lehetséges összevonásokat, a következő leegyszerűsített rendszert kapjuk: PílSg = &[^] Px2Sg = &[TM] Px3Sg = &f^Z ] 27 Úgyszintén oppozíció van az AccCx&PxSg és AccCx&PxPl alakok között, csak ott a CxSg és CxPl morfémák különbsége szolgál a szám jelölésére.
