Nyelvtudományi Közlemények 69. kötet (1967)

Tanulmányok - Vászolyi Erik: A finnugor személyjelek kérdéséhez 3

A FINNUGOR SZEMÉLYJELEK KÉRDÉSÉHEZ 25 Azaz a Px2 és Px3 esetében valóban morfémát rögzítettünk, méghozzá olyat, amely fonológiailag is homogén. Ezzel szemben a Pxl még mindig két allomorffal képviselteti magát, amelyet összevonhatunk akármilyen szimbólum alatt, ez csupán a való probléma megkerülését jelentené. A meghökkentő az, hogy a Pxl két allomorfja két különböző fón, amely következésképpen szemben áll egymással, az oppozíciónak azonban nincs morfológiai rendeltetése, tehát abszurd. A Px-ek között — láttuk — van fonológiai oppozíció, csakhogy ez meghatározott és nagyon is fontos szerepet játszik: a személy megjelölésére szolgál. Egyugyanazon személy jelölőjeként azonban egy fonológiailag homogén morféma lép föl, amely a disztribúció, a grammatikai szám, a morfofonematikai környezet eltéréseitől független — legalábbis a Px2 és Px3 esetében. Ugyanezt várnók a Pxl-től is — ámde hiába. Tudunk-e magyarázatot adni a fenti abszurdumra? A szinkrónia síkján nem. Amit föntebb leíró módszerrel rögzítettünk, térben és időben adott, objektív nyelvi tény, akármilyen megítélés alá vonjuk is. A morfológia szintjén pedig a fennálló fonológiai eltérés irreleváns: egy morféma allomorfjainak nem kell azonos fonókból állaniuk. Kizárólag a diakrónia vetületében kísérelhetjük meg a jelenség mögött az okok kutatását. A kérdés az, hogy egy — a maihoz viszonyított — korábbi nyelvállapotban is létezett-e ez a jelenség vagy sem. Az J.(Pxl) és i?(Pxl) mai szünbiózisának előzménye szükségszerűen vagy az egymásmellettiség, vagy az egymásutániság viszonya volt. Melyik hát a kettő közül? A történeti módszerről kényszerűségből, a komparációról elvi meggondolásból mondtunk le. Egyedüli lehetőségünk a belső rekonstrukció megkísérlése marad. 10.6. Induljunk ki abból a módszertani elvből, hogy egy nyelvi jelenséget, elemet nem önmagában, hanem a nyelvi rendszer összefüggéseiben vizsgálunk. A Pxl sem Robinson a grammatika szigetén; paradigmájának autonómiája viszonylagos, csupán a „primus inter pares" szerepét játssza a Px-ek rendszerének tartományában. Mint ilyen, összefügg a rendszer összes többi tagjával, és közöttük a kölcsönös feltételezettség viszonya áll fönn. Kíséreljük meg a rendszer belső törvényszerűségeiből levonható következtetéseket a rendszer egyik — keresett, ismeretlennek tekintett — tagjára vonatkoztatni. 10.61. A zűrjén Px-ek rendszerének egyik jellemzője, hogy a személy megjelölésére mindkét grammatikai számban ugyanazt az elemet alkalmazza. Tekintsük a PxlSg-t ismeretlennek, az összes többi Px-et ismertnek, és fejezzük ki az utóbbiak révén az előbbit. x:PxlPl = Px2Sg:Px2Pl == Px3Sg:Px3Pl x = M 10.62. Mint föntebb láttuk, Px a névmási morfémaosztályban is megjelenik; exponensei a következők: PxPronl = M PxPron2 = D PxPron3 = S A névmási és főnévi Px-ek rendszere tehát tökéletes egyezést mutatna —- ha a PxlSg esetében felmerült dilemma nem zavarná ezt a harmóniát.