Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Voigt Vilmos: Marija Gimbutas, The Balts 476

476 ISMERTETÉSEK — SZEMLE Marija Gimhutas: The Balts London, 1963. Thames and Hudson 286 1. Ancient Peoples and Plates: Vol. 33. Ha az európai kontinens határait az Északi-foktól Szicíliáig és Írországtól az Urálig vesszük, ennek a területnek pontosan a kellős közepén van Litvánia és Lettország, a ma élő két balti nép lakóhelye. A baltiak őstörténetét nem ismerjük még kellő részletességgel, annyi mégis bizonyos, hogy legalább három ezer esztendő óta ugyanaz a kultúra és életmód folytatódott, fejlődött e területen. A köztudat mégsem úgy számítja a balti népeket, mint amelyek tevékenyen részt vettek volna Európa mai etnikai képének megformálásában. A balti népek történészei előszeretettel hangsúlyozzák, hogy mai területük (a Visztula, a bjelorusz dombvidék, a Nyugati Dvina és a Balti-tenger között) mennyire félreeső terület volt, ahol meglepő régies életmód maradt meg szinte napjainkig. Olykor még ezen is túlmenően, már az indoeurópai „őshazák" idején is visszahúzódó, a csendes erdőkben békességben élő népnek rajzolják a baltiak elődjeit. Állításuk igazolása az ismert balti történelem: a poroszokat és kúrokat elpusztítják, ïiiemgala és Séla önálló törzsei beolvadnak, és a lettek állami függetlenségét csak a huszadik század hozta el. Ezt bizonyítaná a lett és a litván nyelv sok megőrzött régiessége, bizonyos óindoeurópai alakjainak sokasága is. Az idillikus ( !) visszahúzódozottság elképzelésének nyomai még GIMBTJTAS könyvében is itt-ott fellelhetők, jóllehet éppen e munka érdeme az, hogy végre pontosabb képet kapunk a baltiak cseppet sem eseménytelen, hanem, nagyszabású és sok nép életét befolyásoló történelméről. Aligha kételkedhet abban valaki, hogy a balti filológia valamelyes ismerete nélkülözhetetlen a korszerű szlavisztika, germanisztika, általános indoeurópai kutatások, és természetes a finnugrisztika műveléséhez. GIMBUTAS könyve túlnyomórészt régészeti anyagra támaszkodik, és zömmel az úgynevezett halomsíros, vagy kurgán-kultúra e területen való feltűnésétől (i. e. 2100 körül) a litván nagyhercegség fénykoráig (1362 —1569) terjedő időszakot tárgyalja. Könyve legnagyobb érdeme e több mint háromezer esztendő régészeti és a végefelé történeti adatainak pontos, körültekintő felsorolása, gazdag bibliográfiával és pompás képanyaggal, térképekkel, rajzokkal való sokoldalú bemutatása. Munkája elején tér ki az indoeurópai nyelvtudomány baltisztikai eredményeire. Egyrészt a toponímika megállapításaira hivatkozik, másrészt nyelvi adatok alapján próbálja meg elképzeltetni a régészeti korok indoeurópai, majd balti életformáját. A kötet végén rövid fejezet foglalkozik a lett és litván folklór vallás és mitológia kérdéseivel. E rövid áttekintésben a balti pogány istenségekről jó képet kapunk, egy kicsit csalóka mégis a kép. Napjaink folklór hiedelmeit a rendelkezésre álló források (elsősorban ANDREJS JOHANSONS kitűnő munkája: Der Schirmherr des Hofes im Volksglauben der Letten (Stockholm, 1964), valamint STRATJBERGS és BIEZAIS idézett művei) ma már jóval egyszerűbbnek mutatják. A balti mitológia a pogányság korában élt, később legfeljebb törmelékeiben maradt csupán meg. A közvetlenebbül nyelvészeti jellegű munkák már régóta foglalkoztak a balti nyelvek eredetének, és az indogermán nyelvcsaládon belül való szorosabb hovatartozásának a kérdésével. BRUGMANN vetette fel 1886-ban, hogy szorosabb nyelvi kapcsolat áll fenn a balti és a szláv nyelvek között, sőt egyenesen balti-szláv nyelvcsoportról beszélt. E felfogást nagy polémia követte, amelynek során MEILLET (Les dialectes indoeuropéens — Paris, 1908) kétségbe vonta az állítás helyességét. A vita máig sem ült el. Egyes kutatók csak viszonylag kései kölcsönhatást, mások ismét igen korai közös fejlődést tételeznek fel a balti és szláv (leginkább a bjelorusz) nyelvi formák közti egyezések magyarázatára. Maga a legilletékesebb, a balti nyelvészet többször is foglalkozott e kérdéssel, és általában századunk legjelentősebb balti nyelvészének, a lett ENDZELÏNS akadémikusnak a véleményét fogadta el, aki mindkét elgondolásban talált részletigazságokat. (Erről legutóbb: JJpeeHeümue cjiaeHHO-ÖanmuücKüe nsuKoeue cernu. In: Tpydu uHcmumyma H3UKÜ U Aumepamypu ÄKadeMUu HayK JlameuücKOÜ CCP 2 (1953) 67—82.) Az utóbbi évtizedben azonban több olyan munka látott napvilágot, amelyek mintegy újra felvetik e probléma jogosultságát. Az összehasonlításhoz eddig leginkább használt szótár (REINHOLD TRAUTMANN: Baltisch-Slavisches Wörterbuch. Göttingen, 1923.) helyébe a Heidelbergben, ERNST FRAENKEL szerkesztésében ha lassan is, mégis folyamatosan megjelenő litván etimológiai szótár (Litauisches Etymologisches Wörterbuch), illetve az ugyancsak FRAENKEL készítette kézikönyv (Die baltischen Sprachen — Heidelberg, 1950) lép. Megváltozott a közvélemény az indoeurópai nyelvek lokális tagolódását illetően is (WALTER PORZIG: Die Gliederung des indogermanischen Sprachgebiets — Heidelberg, 1954.), pontosabban e téren az általános indoeurópai nyelvészet sok olyan új részleteredménnyel <k