Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Lőrincz Jenő: Sebestyén Árpád, A magyar nyelv névutórendszere 472

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 475 névutóról közölt (NytudÉrt. 40. szám 57—9, vö. SEBESTYÉN i. m. 112—3). & közepette nóvutó nyelvhelyességi vonatkozásait érdekességként magunk is kiegészíthetjük azzal, amit a nép közepette ( <népnek közepette, nép közepett)-féle, ma normának elfogadott szerkezetről (1. 64. 1.) a múlt század harmincas éveiben tarthattak: ,,Illyéneknél: lábnak alatta vagy láb alatt, nem szükséges a' hiányjel; mert ez utóbbiban az alatt független névhatározó, 's ragatlan szót kivan, ragatlanúl állván maga is a' szó után; azért hibásak az effélék: víz' közepette, e' helyett: víznek közepette vagy víz közepett." (Magyar helyesírás' és szóragasztás' főbb szabályai. Pesten 1832. 13.) A következő fejezetben megismerkedünk „névutókészletünk tartalékseregé"-vel, azaz azokkal az „esetenként névutószerű kifejezések"-kel, melyeknek még túlsúlyban van tartalmi jelentésük, világos a szerkezeti, morfematikai tagolódásuk és a kapcsolt szóhoz fűződő szintaktikai viszonyuk. Aligha lehet helytálló az az esetleg fölmerülő kifogás, hogy SEBESTYÉN ÁRPÁD a névutó fogalmát túlságosan szélesen értelmezi. Vannak ugyan, akik bizonyos típusokat eleve kirekesztenek a névutók köréből (1. például ANTAL LÁSZLÓ: JSTytud Ért. 29. szám 86 — 7), vagy pedig tartózkodóan ítélik meg bizonyos újabb nyelvi fejlemények ide tartozását. Ez azonban sokszor oda vezet, hogy a szófajok egymástól való elhatárolásának szempontjai közül egyiket-másikat a többi rovására érvényesítik. SEBESTYÉN koncepciójában e szempontok harmonikus egységet alkotnak. Hasznos és érdekes, a nyelvtanirodalom más területein is követésre buzdító az a táblázat (18—22. lap), amelyikből megtudjuk, hogy VERSEGHYtől az Értelmező Szótár munkaközösségéig ki mit tart névutónak. Könyvének a nóvutós szerkezet keletkezéséről (187—99), jelentéséről (201—9), szófaji (211 —6) és alaki kérdéseiről (217 —29), valamint továbbfejlődésének lehetőségeiről (231 —6) írott fejezetei a feldolgozott nyelvi anyagból leszűrhető tanulságok alapos elméleti átgondolásáról tanúskodnak. Azok a fejtegetések, amelyeket az eredetileg lexikális jelentésű önálló szavak viszonyszóvá grammatikalizálódásáról, a névutózásnak a nyelvi rendszer más sajátságaival való összefüggéséről, a névutóknak a szerkezeti előzményeik szerinti tipologizálásáról olvashatunk, általános nyelvészeti szempontból is jelentősek. Nemcsak összefoglalja itt a nyelvtanirodalom eddigi eredményeit; immár a saját adattárán túlmenően is számba veszi a névutókkal kapcsolatos legrejtettebb nyelvi jelenségeket is, és ezeket alkotóan rendszerezi. Figyelemre méltó, amit a névutóvá váló névszó mondatbeli életéről ír:,, ...közvetlenül két másik szóval tart kapcsolatot: a meghatározottal és a névszóval, tehát kettős kötésben van. A mondatban fellelhető ilyen 3 tagú szókapcsolatok közül csak azokban alakulhat névutó, amelyekben a két lehetséges kapcsolattípus egyike határozós, és a szintagmabokor alaptagja a meghatározott. Az ennek alárendelt két másik szó lehet egymás mellé rendelt, s akkor eredetileg külön-külön, önálló határozóként kapcsolódnak a meghatározotthoz . . .; és lehet egymás alá rendelt, s akkor a két szó közül csak az alaptag kapcsolódik közvetlenül a meghatározotthoz. Ez az alárendelő kapcsolat elvileg bármelyike lehet a mondatban előforduló alárendelő s z i n t a g m á k n a k: 1. a 1 an y o s ... 2. tárgyas...3. határozós...4. birtokos jelzői... 5. egyéb jelzői... a magyar nyelv mindezeket a lehetőségeket valóban fel is használja, mindegyik módon keletkezett, keletkezik vagy keletkezhetik névutó, bár kétségtelen, hogy a készlet zöme birtokos kapcsolatra vezethető vissza." Ezt az elvet érvénvesítve veszi számba nóvutóink típusait (190—9. 1.; 1. még Uő.: NytudÉrt. 40 sz.: 314-9). A műben elénk tárulkozó tény- és ismeretanyag gazdagságát, a maradandó értékeket még számtalan hivatkozással érzékeltethetnők. Külön kell szólnunk feldolgozásának arról az oldaláról, amely nyelvtanirodalmunk újabb alkotásai között is a legkiemelkedőbbek közé emeli: a vizsgált nyelvi jelenségek számszerű jellemzéséről, a statisztikai szempontok érvényesítéséről. Közismert, hogy az utóbbi két évtizedben az ilyen irányú igények megnövekedtek a nyelvészeti munkákkal szemben, sőt ,, . . . nem tekinthető egy munka elfogadhatónak, ha a vizsgálat szempontjából lényeges statisztikai viszonyokat a szerző nem tisztázta" — vallja DEZSŐ LÁSZLÓ (NylOK XXI, 215—33). Az egész magyar nyelvtudománynak, a stilisztikának és a leíró nyelvtannak pedig különösen értékes anyagot szolgáltat SEBESTYÉN ÁRPÁD statisztikai számításaival, táblázatokban összefoglalt, sok tényezőt figyelembe vevő számadataival. A mű tudományos értéke, a magyar nyelv megismerésében képviselt jelentősége elvitathatatlanul nagy. Miként SIMONYI említett alkotása annak idején, SEBESTYÉN műve szintén évtizedekkel előre is mutat. Melegen ajánlhatjuk a többi névutózó nyelv (finn, tibeti, kínai stb.) tudományát művelő tudós figyelmébe is: meríthetnek belőle. LŐRINOZ JENŐ