Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Lőrincz Jenő: Sebestyén Árpád, A magyar nyelv névutórendszere 472

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 473 tények konkrét elemzésén alapuló módszeres kutatás. Ha figyelembe vesszük azt, hogy feldolgozása kizárólag XX. századi (sőt túlnyomórészt 1945 utáni) nyelvi anyagra támaszkodik, és hogy nyelvünk történetének ebben az időszakában az irodalmi és a köznyelvre szorítkozik, a mű címéből következtethető nyelvészeti problematika terjedelmét — legalábbis önmagunknak — némileg szűkebbre vonva kell megfogalmaznunk, körülbelül így: »a mai magyar irodalmi és köznyelv névutórendszere«. Mi a névutó? Ezzel foglalkozik az első fejezet (7—16. 1.). (A valóság tárgyait, jelenségeit vizsgáló emberi gondolkodás nem képes egyszerre teljesen hű képet alkotni vizsgálata tárgyairól; a tárgyak lényegének feltárása fejlődési folyamat eredménye, illetőleg láncszeme, s fokozatosan alakul ki tudatunkban [TAMÁS GYÖRGY, A tudományos meghatározás. Bp. 1961, 44]). A névutó kategóriájának a felismerése, a vele rokon szócsoportoktól való elhatárolása, majd meghatározása és tudományos leírása (is) a nyelvtan irodalom, a szófajtan évszázados fejlődésének az eredménye. Egyik régebben megjelent dolgozatában (A, névutók mivoltáról és keletkezéséről: Nyelvtani Tanulmányok 89—101) SEBESTYÉN ÁRPÁD nyomon kísérte a magyar nyelvtanírók eszmélkedósét és vélekedését a névutókról, SYLVESTERÍŐI korunkig. Noha már SYLVESTER és BÉL MÁTYÁS is észrevette a magyar nyelv postpozíciózását, és bár a magyar nyelvnek e sajátos, sok európai nyelvtől eltérő vonásával egészen napjainkig sokan foglalkoztak, a névutót pontosan meghatározni, kategóriáját egyértelműen leírni nem tudták. A dolog bonyolult voltát jelzi egyébként az is, hogy a névutó meghatározására említett munkájukban SIMONYI és KLEMM sem vállalkoztak. ,,A határozóragokkal, határozószókkal, igekötőkkel és tartalmas szókkal érintkező, önmagában is rendkívül bonyolult belső tagolódást mutató névutórendszer sajátságait — a dinamikus, alaktani ós szintaktikai jellemzőkről nem is beszélünk ! — aligha sikerülhet valaha is egy rövid meghatározás kereteibe szorítani" — vallja maga SEBESTYÉN ÁRPÁD is (7. 1.). Ha meggondoljuk, hogy a szófajelmélet általános nyelvészeti szempontból nem olyan kidolgozott még, hogy az egyes nyelvek egymástól eltérő szófaji rendszerében a rendszerezéshez biztos fogódzókat szolgáltathatna (1. például VÉRTES EDIT, Általános nyelvészeti tanulmányok I, 325 —38), és hogy a névutók problémáival foglalkozni ugyancsak hivatott finn nyelvtudomány sem jutott még ezen a téren kétségbevonhatatlan és örökérvényű igazságokhoz (vö. PAPP ISTVÁN, Nyelvtani Tanulmányok 49—67), nem találjuk túlzásnak a szavait. A következőkben rámutat néhány eddigi névutó-meghatározás hibáira, korlátaira. Egészében véve sikerültnek, némely ponton azonban hiányérzetet keltőnek találja akadémiai leíró nyelvtanunk meghatározását, amely szerint ,,A névutó (postpositio) olyan viszonyszó, mely rendesen hangsúlytalanul követi egy névszónak ragtalan vagy ragos alakját, s ennek jelentését valamilyen határozói viszonyjelentósmozzanattal toldja meg". (MMNyR. I, 281) „Mitől függ, hogy hangsúlyos vagy hangsúlytalan? Minden névszó után . . . kövétkezhetik névutó? Csak mögötte állhat, előtte nem?" stb. — sorolja a kérdéseket. Kiegészrtésül itt megemlíthetjük, hogy a tőle jogosan fölvetett kérdések egy részére is választ ad a névutónak az Új Magyar Lexikonban és az Értelmező Szótárban található (fogalmi) meghatározása. Az utóbbi szerint például a „névutó . . . olyan szófaj, ill. szó, amely névszók, többnyire főnevek után (ritk. előttük) áll, és velük együtt határozói viszonyt fejez ki . . .".) Kétségtelen, hogy az eddig ismert nóvutómeghatározások között SEBESTYÉNé a legkiórleltebb, és a legtöbb lényeges jegyet figyelembe vevő. így hangzik: ,,A n é v u t ó a nem tartalmas jelentésű álszók (alakszók, formaszók, segédszók) osztályába, azon belül a viszonyszók csoportjába tartozó ragozhatatlan szófajta, mely a mondatban a határozós szintagma határozó tagjához kapcsolódva annak a meghatározotthoz fűződő speciális viszonyát jelöli." (8—9. l.)Bár ezt a meghatározást csak ideiglenesnek és előzetesnek szánja, és bár igaz az is, hogy a saját maga által fölvetett kérdések mindegyikére sem ad ezzel választ, a névutói szófaj alaki, jelentéstani és pozicionális jellemzőinek az összefogásával és tudományos általánosításával — úgy véljük — a hagyományos leíró nyelvtan körén belül föltétel nélkül elfogadható fogalmi meghatározást ad; tartalmi meghatározásul könyve első fejezete, tágabb értelemben pedig műve egésze szolgál. A meghatározást követően ugyanis a névutónak a ragtól, a határozószótól, az igekötőtől és a ragos határozótól való elhatárolása, egyező és különböző tulajdonságaik elemzése, az ebből adódó tapasztalatoknak a névutókra vonatkoztatott elméleti általánosítása kerül sorra. Külön kell kiemelnünk a morfológiai, szintaktikai és jelentéstani (illetőleg funkcionális) tényezők együttes figyelembevételének a jelentőségét: ez vezeti el ahhoz a dialektikus szemlélethez, amely megóvja a megmerevedés és egyoldalúság veszélyétől. A rag és a nóvutó kategóriájára egyaránt jellemzőnek a birtokos szemólyragozhatóságot, a névmásokkal való kapcsolódást, az irányhármasság szerinti csoportosulást, a morfémakörnyezet jellegét, a jelentéstípusok változatos voltát