Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Lőrincz Jenő: Sebestyén Árpád, A magyar nyelv névutórendszere 472

472 ISMERTETÉSEK — SZEMLE COETSEM, Lingua XIII, 30—48; stb.), és közismertek a morfológiát illető újabb eredmények, nézetek is (bővebben 1. ANTAL, A formális nyelvi elemzés 80—178; E. M. UHLEN-BECK, Lingua XI, 426-32; F. F. ODENDAL, Lingua XII, 220 -5; B. J. HOFF, Lingua XI, 167-64; stb.). Ebben a vonatkozásban nem érdektelen idéznünk azt, amit KÁROLY SÁNDOR a mű bevezetőjében ír: ,,A Bécsi Kódex szóanyagának tisztán morfológiai jellegű csoportosítása a modern nyelvleírás módszerétől függetlenül, a természetes rendszerezés igényéből született meg s alakult ki lényegében olyanná, amilyen. Hogy ez alapjában véve megfelel a modern tudományos leírás igényének is, s hogy e leírás mai módszeréből adódó elméleti tanulságokat könnyen lehetett alkalmazni az évek óta folyó anyaggyűjtő és rendszerező munka betetőzésével, annak köszönhető, hogy a vizsgált kódexszövegek nyelvi anyagából adódó, világos és ésszerű rendszerezésre, az elmélet és a gyakorlat szintézisére törekedünk. Hogy milyen sikerrel, azt majd a könyv használói fogják eldönteni" (14. 1.). LŐRINCZ JENŐ Sebestyén Árpád: A magyar nyelv névutórendszere Budapest, 1965. Akadémiai Kiadó, 254 1. A magyar nyelv nóvutórendszerével összefoglalóan ez ideig kevesen foglalkoztak. SIMONYI ZSIGMOND ,,A magyar határozók" második kötetében (Bp. 1892—95.) részletesen tárgyalja a névutók használatát is, melyhez — művét befejező sorai szerint — anyagot „a magyar nyelvnek egész életéből" gyűjtött. Jóval tömörebben foglalta össze a névutókat „Magyar történeti mondattan"-ában KLEMM ANTAL; a szinkrón nyelvállapot vizsgálatát például nem is tekintette céljának. A nyelvészeti szakfolyóiratokban megjelent részlettanulmányokon és észrevételezéseken, valamint a magyar ^nyelvtant tárgyaló könyvekben megtalálható rövid összefoglalásokon kívül SEBESTYÉN ÁRPÁD munkája az, amelyik a magyar nyelv névutóinak rendszerét a, legalaposabban és a legkorszerűbben összefoglalja. Dolgozata kandidátusi értekezésnek készült, nyilvános vitája 1961 júniusában volt. Kéziratának terjedelmét a kiadás igényeinek megfelelően csökkentette, figyelembe vette a közben szerzett tapasztalatokat, bíráló megjegyzéseket és az időközben megjelent szakirodalmat 1962 végéig. Névutórendszerünknek ,,. . . leíró szempontú — de történeti összefüggéseiből sem kiszakított — vizsgálatához önálló adattárt állítottam össze. A XX. századi írott és beszélt magyar nyelv különböző rétegeiből vett, mintegy 400 nyomdai ívnyi szövegből teljes adatgyűjtést végeztem: minden ide vonható példát kiírtam. Munkámban csak az így nyert anyagot dolgoztam fel. Néhány általános elméleti kérdés után szócikkek formájában mutatom be mai nyelvünk névutókészletét, majd összegezem az anyag vizsgálatából leszűrhető tanulságokat" — olvashatjuk a tájékoztatást az előszóban (5. 1.). Figyelmet fordított arra is, hogy forrásai változatos nyelvi anyagot dokumentáljanak, tehát a beszélt nyelv, a versek nyelve, a széppróza, a sajtó nyelve és a műszaki s tudományos nyelv egyaránt képviselve legyen. Egyetérthetünk a szerzővel abban, hogy ,, ... ez a szövegmennyiség már alkalmas arra, hogy belőle a nyelv egészére többé-kevésbé megbízható számszerű és egyéb következtetéseket vonhassunk le". (26. 1.) Vitathatjuk azonban a nyelvjárások névutózásával kapcsolatban követett eljárását: „Nem végeztem külön kutatást a csak egyik vagy másik nyelvjárásban élő névutók összegyűjtésére, ilyen legfeljebb az irodalmi nyelven át került adattáramba. Tapasztalataim szerint a nyelvjárások általában jóval kevesebb nóvutót használnak, mint az itt vizsgált, elvontabb gondolkodási formákat tükröző nyelvsíkok. Ennek ellenére a nyelvjárások névutózásának vizsgálatát fontosnak tartom, de külön tanulmány feladatának tekintem" — írja (23. 1.). Tapasztalatainak igaz voltában kételkedni semmi okunk nincsen (bár éppen az idevonatkozó kutatások hiánya miatt nehéz pontosan fölmérnünk ezt az állapotot), mégis az a véleményünk, hogy nyelvtani problémát (talán éppen ezért) a népnyelv szintoly gazdagon szolgáltatott volna; a népnyelvnek mint nyelvi változatnak a kutatásba való bevonása egyébként sem lett volna azonos valamely nyelvjárástípusnak önálló rendszerként való vizsgálatával. Különösképpen a névutós helynevek problematikája lehet érdekes, nemcsak a népnyelv, de a nemzeti nyelv (illetőleg egyik-másik regionális-irodalmi és köznyelv) szempontjából is (bővebben 1. GERGELY BÉLA, MNny. IV, 158—82; LŐRINCZE, Földrajzineveink élete 10; ÁRVAY JÓZSEF, MNny. IV, 9 stb.). Anyaggyűjtése forrásjegyzékének a tanulmányozásakor fölsejlik már előttünk a mű nagy erénye: a nyelvi