Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Lőrincz Jenő: Károly Sándor, A Bécsi Kódex nyelvtana szótárszerű feldolgozásban. Morfológiai rész 468

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 469 munkálatainak a keretében, annak első szakaszaként. A régi magyar nyelv nyelvtani eszközei tárának, a Nyelvtörténeti Adattárnak (KAROLY SÁNDOR nyomán egyértelműbb megnevezéssel: a Történeti Nyelvtani Adattárnak) a gondolata 1949-ben merült fel a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetében (S. HÁMORI ANTÓNIA: NylOK. XIV, 313). A gyűjtés irányítója LAZICZIUS GYULA volt. Halála után az intézet igazgatósága a gyűjtött anyagot KÁROLY SÁNDOR gondjaira bízta, aki a munka folytatásául a Bécsi Kódex teljes anyagának a feldolgozását javasolta. ,,Lazieziusszal szemben, aki csak ós kizárólag szintaktikai adattárat tervezett, s ebben is — a MiKLOSiCH-féle negatív szintaxis elveinek megfelelően — csak nyelvtani eszközöket, akart felsorolni, olyan feldolgozást tűztem ki célul, amely morfológiai és szintaktikai szempontból egyaránt kielégíti a hozzá fordulót, mégpedig úgy, hogy mindkét szempontból a lehető legegyszerűbb és legpontosabb tájékoztatást nyújtsa, nem egyszerre, hanem két különválasztott részben. A nyelvtant nemcsak eszközök, hanem szabályok gyűjteményének is tekintem, amelyben éppúgy helyet kell kapniok a 0 morfémás szóalakoknak, és a 0 kitevőjű szerkezeteknek és mondatoknak, például a kötőszó nélküli mellékmondatoknak, mint a pozitív nyelvtani eszközzel kifejezett grammatikai kategóriáknak. Nem tartottam elfogadhatónak a szintaxis anyagának — a XIX. század előtti grammatikák mintájára — az egyeztetés és a vonzat kategóriáiba való beosztását sem. A magyar jelzős szerkezetre például éppen a jelzők fő típusában nem az egyeztetés, hanem a sorrend a jellemző. Az egyeztetésnek és a jelzőnek szoros kapcsolatba állítása az indoeurópai nyelvtani szemlélet felesleges ideplántálása." — fejtegeti elveit a szerkesztő (részletesen 1. MNy. LVI, 333—44). Elvi problémákat a későbbiekben is lépten-nyomon boncol és megold. A könyv megszerkesztésének elveiről (9 —14. 1.) és a magyar morfémacsoportoknak a Bécsi Kódexben mutatkozó szerkezeti sajátságairól írott fejezetekből (15—21. 1.), az adatok elrendezésének a szempontjaiból a nyelvleírás elméleti kérdéseiben való alapos jártassága világlik ki. Valószínűleg általános egyetértésre talál következőképpen megfogalmazott eljárása: „Noha ismerjük a modern nyelvleírás fő irányait, és meggyőződésünk szerint hasznos eredményeit alkalmaztuk is, nevek és egyéni műszavak említésével nem akartuk ezt a könyvet olyan mértékben egy időponthoz kötni, hogy ez a kötöttség ötven vagy száz, de akár már húsz év múlva is akadályává váljék a könyv felhasználásának." (14. 1.) Mivel e könyv a Bécsi Kódex nyelvi adatainak morfológiai leírása, nem tartalmazza a szöveg teljes nyelvtani leírását. A szintaktikai rész egy másik, önálló kötetben lát majd napvilágot. A morfológiai leírás során először áttekintést kapunk a, Bécsi Kódex fő szófajainak legáltalánosabb szerkezeti felépítéséről, morfémaosztályairól, és ezek egymáshoz való kapcsolódásának szabályairól. ,,A morfológiai szerkesztésmód általános szabályokba foglalása — a modern nyelvleírásnak megfelelően — szimbólumok, képletek segítségével valósul meg. A képletek alkalmazása ós alkalmazhatósága mutatja ós a szó szoros értelmében szemlélteti, hogy az egyedi eseteken túlmutató, altalános szabályszerűségek érvényesülését ismertük fel." (9. 1.) A nyelvi anyag feldolgozásában következetesen érvényesül a morfológiának mint a nyelvtudomány egyik ágának a saját belső logikája. A morfológiai szerkezettan csak azokat a morfémakapcsolatokat írja le, amelyek a szó határán belül jönnek létre, amelyek szavakat alkotnak. Ennélfogva itt ezúttal csak a ragos főnév kap helyet külön kategóriaként; a névutós főnév már a szintaktikai szerkesztéstanba tartozik (9—10. 1.). A könyv legnagyobb részét a morfológiai szerkezettípusok morfómaszimbólumainak fonológiai megvalósulása, azaz az egyes morfématípusokhoz tartozó morfématestek felsorolása foglalja el: ,,. . . a morfológiai kategóriák címszava, illetőleg szimbóluma alatt a morfémavariánsokat s az ezekhez tartozó összes konkrét szóelőfordulásokat közöljük. Ezzel a nyelvtannak egy sajátosan új műfaját hoztuk létre, amelyre a szótárszerűség jellemző ... A nyelvtannak ez a szótárszerű jellege szükségszerűen következik abból, hogy nemcsak példákat közöl a nyelvtani kategóriákra, hanem felsorolja az összes eseteket. Ez az adattárszerűség megfelel annak, amit a modern nyelvleírás műszavával morfómalistáknak vagy morfémalajstromoknak neveznek." (10. 1.) Felhívja a mű szerkesztője a figyelmünket arra, hogy a morfómák jelentésével való foglalkozás nem célja a feldolgozásnak, noha egyes esetekben (például az időjel nélküli igealakoknál) — a nyelv egységes struktúrájának a szemléletéből következően — a morfémák jelentése közti különbséget is feltünteti (11 —2. 1.). A Bécsi Kódex nyelvtani feldolgozása a magyar szavak morfológiai szerkezetének megfelelően ,,. . . egyrészt a fő morfématípusok: a tövek, a képzők, a jelek ós ragok szerint, másrészt a fő szófajok: az igék, a főnevek, melléknevek (és számnevek) kategóriái szerint tagolódik". (12. 1.) A kötőszók, az indulatszók. a név-