Nyelvtudományi Közlemények 68. kötet (1966)

Tanulmányok - Fodor István: Az afrikai nevek és szavak magyar írásmódja 381

392 FODOR ISTVÁN irodalomban, a napi sajtóban egyáltalán nem fordul eló', hiszen ez megnehezítené a névazonosítást a nemzetközi szóhasználattal. Sok olyan eset van, amikor az európai és a saját elnevezés közt csupán kevés fonetikai eltérés mutatkozik. Úgy vélem, ilyenkor méginkább jogos az „európaias" alak átvétele. Ami a nyelvnév és a népnév különbségét illeti, a lehetőséghez képest törekedni kell a magyaros alakok kiválasztásakor is a kettő megkülönböztetésére. Erre azonban nem mindig kerülhet sor. A bantu nevek közt az az említett alapelv — amint korábban beszéltem róla — elég könnyen megvalósítható, hiszen legfeljebb csak a prefixumot kell helyesen alkalmazni. A szudáni nevek közt azonban a tudományos elnevezések sem különböztették meg a kettőt még akkor sem, amikor pedig az elnevezések pontos tartalma a kutatók előtt régóta világos volt. Pl. a voltai csoportba tartozó „kaszele" tulajdonképpen népnév, a nyelvet e nép cs 'nyelv(?)' szóval jelöli (WESTERMANN—BRYAN 1952: 67). Nem hiszem, hogy a mi ideiglenes szabályozásunkban túlmehetünk ezen a hagyományon, még akkor sem, ha az helytelen. Semmiképpen sem javasolható a nép- és nyelvnév különválasztása akkor, ha a népnév ugyanannak a tőnek pusztán többes számú alakja. Ez vonatkozik a Nigériában beszélt „nupe" nyelv, ill. nép nevére. A nupecigi többesszámú népnévi alakot csak az egyik szomszéd nép vette át a ,,nupékra" alkalmazott népnévként, egyébként a „nupe" alak (és még néhány másfajta változat) él mindkét jelentésben. Ebben az esetben ui. a magyar nyelvtani és jelentéstani rendszerbe az idegen név hibásan illeszkednék bele: a népnév egyes számú egyeztetést kíván (vö. ,,a magyar" ti. nép, ,,a francia" ti, nép, s ugyanígy a „maszai" ti. nép), míg az ilyen többes számú jelentést képviselő népnevek egyeztetése a magyarban hibás volna (a nupecigi fordítása: ,,a nupék"). A bantu ba- prefixum formailag ugyan szintén többes szám, de egyben egy más névszói osztályt képvisel, és a népnevek mellett valódi népnévképzővé vált. Számos szudáni nyelvben is ez lehet a helyzet, de hiányos ismereteinkkel (nemcsak a saját ismereteimre vonatkozik ez a megjegyzés) csak kevés esetben lehetne pontosan tisztázni. Általános érvényű szabályt tehát nem lehet kimondani, és ez méginkább mutatja a szabályozás ideiglenes jellegét; ha egy korábban nem használt saját elnevezés az illető nép társadalmilag, politikailag való felemelkedése folytán elterjedne, azt az alakot vagy azt is fel kell venni a magyaros elnevezések közé. Az egyetlen elfogadható szabály ebben a vonatkozásban inkább gyakorlati jellegű: a sokféle név közül csupán annyit vonjunk bele a szabályozásba, amennyi okvetlenül szükséges. Egy másik gyakorlati szabályt kell alkalmazni arra az esetre, amikor a szerzők közt véleményeltérés van a tekintetben, hogy egy vagy két (esetleg több) különböző nyelvi vagy etnikai egységgel állunk-e szemben, tehát amikor e sokféle név egy-egy csoportja esetleg két (vagy több) egységre vonatkozik. Ilyenkor két (vagy több) névváltozást kell felvenni ugyanazon névegység alatt. Az előbb már említettem a hagyomány súlyát. Nem kétséges, hogy anevek és névalakok kiválasztásában erre feltétlenül tekintettel kell lennünk. A hagyomány főleg az európai népek, ill. az afrikanisztika hagyományát jelenti, mert sajnos a magyar íráshagyomány a nép- és nyelvneveket illetően csupán néhány, egyáltalán nem olyan bonyolult esetre vonatkozik (a földrajzi fogalmak körében talán több hagyományos „magyar" név van, pl.: Nílus, Kongó, Szahara, Zambézi, Núbiai sivatag stb.). Ilyen mindenekelőtt a „szuahéli" név. Ez aránylag elég sokat szerepelt évtizedek óta mind a sajtóban, mind a különféle (nem nyelvtudományi) szakmunkákban. A saját név ejtése sßahi: li>