Nyelvtudományi Közlemények 67. kötet (1965)

Tanulmányok - Fodor István: C. F. and F. M. Voegelin, Languages of the World. African Fascicle One 417

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 419 szegényes, másrészt elrendeződését tekintve nincs összehangban a tulajdonképpeni afrikai anyaggal. Ezek a nyelvek azért szerepelnek ebben az anyagban mert a csádi nyelveket (hausza ós mások) GREENBEBG még MEINHOF, M. COHEN és mások nyomán közéjük sorolta. Persze ennek a nyelvcsoportnak a leírása már a többi afrikai nyelvéhez hasonló a tárgyalás mélységét ós adattárát illetően. Ami azt a képet illeti, amit a munka az afrikai nyelvek genetikus kapcsolatáról fest, az lényegében visszatükrözi a felhasznált irodalmi forrásokat. A legkevésbé sem kifogásolható, hogy GBEENBERG rendszerét veszi alapul az anyag elrendezésében, hiszen ez végeredményben a legmodernebb — még ha nincsenek is végérvényesen bebizonyítva GKEENBERG főbb tételei —, s amellett valamilyen rendszert feltétlenül kellett kiindulópontnak venni. Kifogások az osztályozás egyes részletkérdéseinek ismertetésére vonatkozóan sem emelhetők, ha csak arra korlátozzuk az "értékelést, ameddig a szerzők a vita anyagát megvonták. De éppen itt jelentkezik egy elég komoly hiba, nevezetesen az, hogy nem a teljes vitaanyag szerepel az ismertetésben, és általában a forrásmunkák is erősen és bizonyos tekintetben egyoldalúan vannak szelektálva. A francia afrikanisták munkájának, működésének, nézeteinek semmi nyomát nem találjuk az összefoglalásokban, márpedig sem DELAFOSSE, sem HOMBTTRGER, sem a belga afrikanisták (VAN BTILCK, MEETTSSEN, BTJRSSENS) egy ilyen kompilációból nem maradhatnak ki. De a német afrikanisták sem kapták meg azt a helyet, amelyet méltán megérdemeltek volna. Nem MEINHOF és WESTERMANN munkáira gondolok itt, akik nélkül afrikai nyelvekről beszélni nem lehet, hanem az újabb nemzedékről, pl. KöHLERről, akinek éppen a nílusi és nílusi hamita nyelvek kutatásában és az osztályozásuk körüli vitában jelentős szerepe van (OSWIN KÖHLER, Geschichte der Erforschung der nilotischen Sprachen. Berlin, 1955). Az ismertetett műnek ez a lényegében angol-amerikai jellegű szemlélete, ha az adattár hitelességére vonatkozóan nem jelent is hátrányt, helyenként, főleg az elméleti fejezetekben és a bevezetőkben, az olvasóban joggal kelt hiányérzetet, még akkor is, ha a hiányolt szerzők részletadatai végeredményben bele vannak dolgozva a munkába azáltal, hogy WESTERMANN—BRYAN (i. m.) és mások saját műveikben támaszkodtak rájuk. Az adattár hitelességével kapcsolatban meg kell jegyeznünk, hogy helyes lett volna minden egyes nyelvcsoport leírásakor feltüntetni, hogy melyik szerző adatait vették át, Ha a mű a jelenlegi formájában kitűnő általános tájékozódást ad is, a nyelvészeti és az ezen túlmenő szociológiai felhasználhatóságát a tudományos apparátus beillesztése növelte volna. Kérdés, vajon DE LAVERGNE DE TRESSEN adatait (Inventaire linguistique de l'Afrique Occidentale Française et du Togo, Dakar 1953) számos nyugatafrikai nyelvre vonatkozóan figyelembe vették-e. Már ebben a vonatkozásban sem ártott volna, ha a túlnyomórészt angolul író szerzők mellett pl. a franciákat sem hanyagolták volna el a mű összeállítói. Felmerül a kérdés, hogy vajon többet adott-e az ismertetett kötet, mint az eddig megjelent hasonló összeállítások, a Handbook of African Languages (Oxford University Press) sorozat tagjai, mint pl. WESTERMANN-1-BRYAN műve. Afrika nyelveinek egyetlen módszertani szempontból végrehajtott leírása a modern követelményeknek megfelelően még nem történt meg, s ez a kötet még akkor is a szerzők érdeméül szolgál, ha meg kell szorítani azzal a korábbi megjegyzéssel, hogy a leírási módszernek és az adatszolgáltatásnak a következetessége sokszor törést szenved. Feltétlen érdemük, hogy az egyes nyelvcsoportokon belül a kölcsönös érthetőség eseteit igyekeztek számba venni. Viszont az egyes nyelvi csoportokról írt részletmunkák általában alaposabbak ennél, tehát WESTERMANN—BRYAN idézett munkája is, legfeljebb a kölcsönös érthetőségre vonatkozó adatok vannak ott még kevésbé következetesen megemlítve. A most ismertetett műben a nyelvek, illetőleg a beszélő népek nevei ömlesztve vannak felsorolva a különféle írásváltozatokkal és fonetikai átírásukkal együtt, míg WESTERMANN—BRYAN művében megtaláljuk a saját és az idegen elnevezés különbségét, és az utóbbiak közt azt is, hogy melyik néptől származnak. Az egyes nyelvcsoportok nyelvtani jellemzése is következetesebb, jobb az utóbb említett munkában. A szerzőknek állást kellett foglalni a nyelv és nyelvjárás különbsége tekintetében (6): ,,A nyelvjárás egy nyelv töredéke, viszont egy külön nyelv (akár vannak, akár nincsenek nyelvjárásai tudomásunk szerint) olyan egyszerűen lokalizált nyelvközösség vagy egy bonyolultabban lokalizálható nyelvközösség (szótszóródva más nyelvek közé), amelyre vonatkozóan a kutató megállapítja, hogy nyelvi határ áll fent a beszélőik és a különböző szomszéd nyelvek között". A szerzők ehhez még hozzáteszik, hogy Afrika egyes részeiben a művelődési tényezők is szerepet játszanak egy külön nyelvi egység megállapításában. Ez a meghatározás, ha, jól értelmezzük, akkor a kölcsönös érthetőséget teszi meg a nyelv kritériumának alapjául külső tényezők által való megszorítással Kérdés azonban, hogy a nyelv és nyelvjárás közti elkülönülést hogyan hajtották végr • e