Nyelvtudományi Közlemények 67. kötet (1965)

Tanulmányok - Fodor István: C. F. and F. M. Voegelin, Languages of the World. African Fascicle One 417

418 ISMERTETÉSEK - SZEMLE 2. Mennyi az afrikai nyelvek száma? 3. Milyen genetikus kapcsolatban állanak egymással? 4. Milyen társadalmi problémák merülnek fel a nyelvi helyzet által, beleértve az új államok kialakításának problémáit, más szóval, hogyan tükröződik vissza Afrika kultúrája a nyelveiben? Az anyag azonban túlnyomóan a 2. és 3. pontban kifejtett szempontokra épül fel. Olvashatunk az afrikai nyelvek csoportosításáról bizonyos genetikai rendbe állítva, azon belül tételesen megtaláljuk az eddig ismert afrikai nyelveket Vagy azok nagy részét (a bíráló természetesen nem ellenőrizte, de nem is lett volna képes rá, hogy valamely nyelv kimaradt-e a felsorolásból), továbbá, hogy nagyjából vagy csak hozzávetőlegesen menynyien beszélik a szóban forgó nyelveket (néhány esetben azt is megemlíti, hogy a szóban forgó nyelvet mennyire beszélik más népek). Megtaláljuk a nyelvek elhelyezkedési területének leírását vagy az erre utaló adatokat is, továbbá — főleg a könyv elején — a Niger-Kongó család tagjainak leírásában (de a bantu nyelvek kivételével) a kölcsönös érthetőség eseteinek felsorolását. Igaz, a pidzsin és a közvetítő nyelvek szerepéről is olvasunk ott, ahol ezek a nyelvek felsorolásra kerülnek, de ezen kívül az afro-ázsiai nyelvek (szemitohamita nyelvcsalád) esetét kivéve egyetlen szó sem esik arról, hogy melyik nyelven alakult ki írásbeliség, és ezen túlmenően irodalom, melyik nyelvet választották ki állami és hivatalos nyelvül. Jellemző, hogy még a két vitathatatlanul legfontosabb afrikai nyelv, a szuahéli és a hausza leírásában is hiányzanak ezek az adatok, sőt pl. a szuahélinál még a Kongóban beszélt fontos nyelvjárásáról, a kingwana-ról sincs említés. Pedig még a vai és a bamum írásról is meg kellett volná emlékezni a maga helyén. Ezzel szemben az afro-ázsiai nyelvek fejezetében az írásbeliségről találunk megjegyzéseket (a hauszát kivéve), tehát a szerzők látták, hogy erről egy ilyen munkában szólni kell. Az 1. és a 4. szempont tehát vagy egyáltalában nincs kidolgozva, vagy csak helyenként, következetlenül. Ami a genetikus kapcsolatok kérdését illeti, az afrikai nyelvek GREENBERG (i. m.) hipotézise szerint vannak csoportosítva, főképpen a nagy nyelvcsaládokat (makrophylum és phylum) illetően; tehát az afro-ázsiai szemita és hamita nyelvek elnevezése ós tagolása is erre megy vissza. A csoportosítás azonban nem mindig követi GREENBERGet, ez elsősorban a Benue-Kongó család tagolására vonatkozik, ahol a szemi-bantu ós bantoid nyelvek inkább WESTERMANN—BRYAN (The Languages of West Africa, London—New York—Toronto 1952) és mások beosztását követik. A bantu nyelvek leírásában természetesen GREENBERG osztályozását nem lehetett követni, hiszen e nyelveket ő külön nem is tárgyalja, hanem itt M. GUTHRIE (The Classification of the Bantu Languages, London—New York—Toronto 1948) övezetekbe való beosztása szerint haladnak a szerzők. Ez a beosztás azonban inkább csak praktikum, a munka egyáltalán nem tekinti GUTHRIE és még kevésbé GREENBERG osztályozását végérvényesnek, sőt éppen az utóbbi esetben mindenütt feltárja az ellentmondásokat és a vitákat, amelyek GREENBERG és más kutatók közt fennállanak. A munka tárgyilagosságát dicséri ós más szempontból is érdeme, hogy kiütközik belőle az, hogy GREENBERG adatai és nyelvi csoportosításai mennyire eltérnek más kutatók megállapításaitól, és hogy az ő felsorolásaiban egyes nyelvek azonosítása mennyire kevéssé megbízható. Bő összefoglalást találunk különösen a nílusi és a nilusi-hamita nyelvek, továbbá a khoiszan (busman-hottentotta) nyelvek genetikai osztályozásának vitáira vonatkozóan. A tárgyalt nyelvek, illetve nyelvcsoportok főbb jellemvonásairól következetlenül részletezett adatokat kapunk. Sok helyen egy szó említés sincs róluk, másutt csak néhány elejtett megjegyzést, az afro-ázsiai nyelveknél már bővebb jellemzést találunk .Ezzel szemben a berber silh nyelv esetében az összes affixum fel van sorolva (!). A legkövetkezetesebben a nyelvek elhelyezkedését dolgozták ki és ezenkívül a beszélők számáról kapunk számszerű adatokat. Amint az előszó megemlíti, az anyaggyűjtés során nemcsak az írott forrásokra, hanem számos kutatóval folytatott személyes, sőt telefoni konzultációkra is támaszkodtak, és így igyekeztek a hiányt és az egyenetlenségeket pótolni, továbbá az adatokat ellenőriztetni. Természetesen az anyag lényegéből folyik, hogy hatalmas méretű egyenetlenség mutatkozik benne, de az is igaz, hogy ebben olykor a szerzők is ludasak, hiszen pl. egyes közvetítő nyelvek kulturális jelentőségéről a saját programban meghirdetett elveknek megfelelően is többet mondhattak volna. Erre vonatkozóan adathiány egyáltalán nem áll fent. A legnagyobb egyenetlenség azonban ott mutatkozik, hogy amíg az afrikai nyelvek tanulmányozása fiatal diszciplína, addig a szerzők által idevett afro-ázsiai vagy — eredeti és még most sem elavult nevén — szemito-hamita nyelveké pedig évszázados hagyományokra megy vissza. Amit ezekről a nyelvekről olvashatunk, az egyrészt a szemitológus és hamitilógus szemszögéből nézve