Nyelvtudományi Közlemények 67. kötet (1965)

Tanulmányok - Bakos Ferenc: Kovács Ferenc, A magyar jogi terminológia kialakulása 415

416 ISMERTETÉSEK - SZEMLE A szerző igen jó úton jár, amikor az állami és az jogi felépítmény szavait, ezeknek a, jelentésfejlődését magára a társadalmi fejlődésre vezeti vissza. A kutatásban alkalmazott komplex módszer a feladat sikeres megoldásához nemcsak hogy célravezető, hanem egyenesen nélkülözhetetlen. A tanulmány értékét nagymértékben emeli, hogy a kutatás során elért következtetéseit, amelyeket a hazai társadalmi és nyelvi fejlődésre alapozott, a szerző más nyelvek megfelelő adataival is összevetette és e réven eredményeit még szilárdabban megalapozta. Az úr -> uruszág < ország etimológiai kapcsolatát eddig sem vonták kétségbe, mégis igen tanulságosak azok az. idegen nyelvekből vett példák, amelyek számos nyelvben a két tárgyalt fogalom hasonló nyelvi motivációját mutatják be (Herr <~ Herrschaft, pán ~ pánstwo, signor <-^ signoria), valamint a jog szó tárgyalásánál felsorolt idegen nyelvi adatok, amelyek az egyenes > igaz ~ jó > (jobb > ) jog jelentésfejlődés általános voltát bizonyítják. Szinte önmagától kínálkozik hasonló analóg jelentésfejlődés a harmadik részletesen elemzett szónál, a ünVó-nál is. Teljesen meggyőző KOVÁCS fejtegetése, amikor a bírói hatalmat a fizikai erőből vezeti le. Érvelésének támogatására hadd emlékeztessek arra, hogy az elvont értelmű latin potestas a fizikai képességet jelölő posse származéka. Az ilyen példák számát, sőt a hivatkozott nyelvek sorát is nyilván meg lehetne még toldani, és bizonyos általános jelentéstani következtetések határozottabb levonása is lehetséges lenne. Nem tudok azonban egyetérteni a szerzővel, aki ezt a jelenséget calque-nak minősíti (65). Nézetem szerint ugyanis az említett két szó jelentésének alakulásában gyökerében a társadalom azonos fejlődéséből eredő belső logikai hatóerőről van szó: a jelentés alakulása az egyes nyelvekben egymástól függetlenül megy végbe, az egyik nem mintája a másiknak, míg a calque esetében éppen erről van szó. Az úr jelentéskörét KOVÁCS FEBENC behatóan elemzi. Megemlíti azt a felfogást is, amely szerint ez a szó a fejedelem, a király címe lett volna, mivel azonban az ilyen használatra írásos adatokkal nem rendelkezünk, ezt elveti (27). Kétségtelenül igaz az, hogy „az úr címet a vizsgált korszakban mások is viselték" (uo), ez azonban önmagában nem perdöntő jelentőségű, hiszen a méltóságnevek értékcsökkenése igen gyors folyamat. Semmi sem zárja ki annak a feltevésnek a jogosságát, hogy egy megelőző korszakban az úr a legfőbb hatalom birtokosát jelölte. Ha ez volt a hét vezér, törzsfő címe — mint a szerző is írja (28) —, milyen bizonyítékok alapján lehetséges kizárni, hogy egy olyan időpontban, amelyre vonatkozóan semmiféle adatunk sincs, a fővezér, majd a király címe ne az úr lett volna? A középkori franciában a sire 'úr' bizonyos szókapcsolatban (sire borgois 'polgár úr') már a XII. században polgároknak is kijár, ennek ellenére a francia uralkodó megszólítása még Napoleon idején is Sire — volt. Az említett ófrancia udvariassági formula mintája kétségtelenül az első francia hősénekekben gyakori sire emperere 'császár úr', sire reis 'király úr' volt, mint ahogy a magyarban is megvan ez a méltóságnevekhez tett értelmező jelzőkénti használata. Szélesebb társadalmi körhöz tartozók úr megjelölése semmit sem von le az uram, király megszólítás magas társadalmi értékéből. Végül pedig ha mindehhez hozzátesszük, hogy az archaikus formákat szándékoltan őrző vallásos szóhasználatban az isten említése, illetőleg megszólítása mind a mai napig az Úr, azaz Uram, KOVÁCS FEBENC álláspontját a magunk részéről nem érezzük meggyőzőnek. Az úr és a király bizonyos szinonímiájára (de távolról sem azonos értékűségükre) utal az is, hogy az úr ~ ország pár mellett mind a magyarban, mind egyes idegen nyelvekben megvan a király ~ királyság, illetve a roi ~ royaume, König ^ Königreich stb. pár is. Úr szavunk poliszémiáját én tehát kissé tágabb történeti szemszögből vizsgálnám. Ez azonban nem érinti az ország szó értelmezésének jogosultságát: az ország az urak országa volt, nemcsak az első úré, a királyé, hanem valamennyi úré, a birtokos osztályé. KOVÁCS FEBENC meggyőzően mutatja ki, hogy bár igen csekély számú magyar nyelvű jogi szöveggel rendelkezünk e korból, már a XVI. század előtt magyar nyelven is folyt a törvénykezés, és használatos volt egyes közigazgatási eljárások során is. Ervelésére a koronát társadalomtörténeti fejtegetései teszik rá: az esketési eljárás tárgyalásakor joggal emeli ki, hogy a latinul nem tudók nyilvánvalóan magyarul mondtak el az eskü szövegét. Bár az okfejtés valóban meggyőző, végleges bizonyosságot a későbbiekben esetleg előkerülő nyelvi dokumentumok tudnának szolgáltatni. A szerző nem vonja kétségbe, hogy ilyen írott szövegek lehettek. A magunk részéről azonban ezeknek a hiányát annak is tulajdonítjuk, hogy a latin nyelvhez mint a hatalom egyik szimbólumához görcsösen ragaszkodó birtokososztály a magyar nyelvű jogi formulákat valószínűleg nem igen engedte leírni. Azokat a hivatalos személyek megtanulták és az eljárások során a feleknek előmondták; a jegyzőkönyvezés, írásbafoglalás pedig eleve csak latinul folyhatott. A városok sajátos viszonyai mások voltak. A magyar nyelvnek a városi törvényhozásban való jogát a magyar polgárok — amint ezt KOVÁCS FEBENC kimutatja — harccal vívták ki (120 kk.). Hogy ennek ellenére sem maradtak fenn a magyar nyelvű iratok, ezt inkább a városi irattárak nagymérvű pusztulásának tulajdoníthatjuk.