Nyelvtudományi Közlemények 67. kötet (1965)

Tanulmányok - Kiss Lajos: Milka Ivié, Pravci u lingvistici 162

164 ISMERTETÉSEK - SZEMLE század nyelvtudományának a strukturalizmus a sajátos jellegzetessége; a folyamatosan tovább élő vagy újonnan keletkező nem strukturalista irányzatoknak csupán másodrangú szerepük van. A strukturalisták osztoznak a XX. század tudományosságának abban a meggyőződésében, hogy a világ nem különálló részecskék kaotikus halmaza, hanem rendszer, szervezett egész; ahhoz, hogy a világra vonatkozó ismereteink teljesek legyenek, vizsgálnunk kell a rendszer tagjainak egymáshoz való viszonyát, a rendszer struktúráját. — A nyelvtudomány elméleti alapjainak továbbfejlesztéséhez a XX. században is a legkönnyebben vizsgálható, legegyszerűbb nyelvi elemeknek, a hangoknak a tanulmányozása szolgáltat különösen sok anyagot. A grammatikai stúdiumokban elválnak egymástól a szinkrón és diakrón szemléletű vizsgálatok. A nyelvészek fokozott mértékben kezdenek érdeklődni egyes, a múltban elhanyagolt nem indoeurópai nyelvek iránt. Az első strukturalista leírások éppen észak-amerikai indián nyelvekről készülnek. A nyelvtörténet kérdései egy időre háttérbe szorulnak, de csak addig, amíg folyik a harc a szinkrón nyelvvizsgálat tudományos voltának elismertetéséért. Az új tartalmat kapott nyelvtörténetnek az a feladata, hogy a nyelvi részjelenségek fejlődési útjának vizsgálata helyett a nyelvnek mint egésznek a fejlődését magyarázza feltárva azokat az okokat, amelyeknek következtében valamely rendszert az idők folyamán egy másik rendszer vált föl. — A szerző a nyelvtudomány jelenlegi fejlődési szakaszára jellemzőnek tartja azt, hogy azok a tudósok, akiknek munkássága hatással van a nyelvtudomány elméletének fejlődésére, szinte valamennyien magukévá tették a strukturalizmus elveit. A XX. század nem strukturalista nyelvtudományát a szerző a következő címek alatt tárgyalja: Nyelvföldrajz; A francia nyelvészeti iskola; Az esztétikai idealizmus a nyelvészetben; Progresszív szlavisztikai iskolák; A marrizmus; A kísérleti fonetika. — Jóval nagyobb figyelmet szentel a szerző a strukturalista nyelvészetnek; először általános jellemzést ad róla, majd részletesen ismerteti az egyes iskolákat, irányzatokat. Rámutat arra, hogy a strukturalista nyelvtudomány kora 1930 előtt vette kezdetét Európában és Amerikában, egymással párhuzamosan. Elméleti alapjait F. DE SAUSSURE (1857 — 1913.) rakta le a következő tételekkel: 1. A nyelv rendszer és úgy is kell tanulmányozni: tekintettel kell lenni arra, hogy minden nyelvi elemet az a hely határoz meg, amelyet az egészben elfoglal; 2. A nyelv elsősorban társadalmi jelenség és úgy is kell tanulmányozni: tekintettel kell lenni a nyelv hangtani ós jelentéstani oldalának egymáshoz való viszonyára, mert e viszony lényeges az érintkezés során; 3. A nyelv fejlődése és valamely időpont nyelvi állapota két lényegesen különböző jelenség; módszertanilag megengedhetetlen a történeti kritériumok belekeverése valamely időpont nyelvi állapotának magyarázatába. — Valamennyi strukturalista irányzatnak az a közös törekvése, hogy a nyelvvizsgálat folyamán elválassza egymástól a lényegest (relevánst) és a lényegtelent (irrelevánst), és a szubjektív, mentalista elemzésmódok kiküszöbölésével objektív mértékeket alkalmazzon. A strukturalizmus fejlődésének kezdeti szakaszában az egyes iskolák határozottan szemben állottak egymással több kérdésben; később az álláspontok — módszertani vonalon és a tudományos érdeklődés iránya és kiterjedése tekintetében egyaránt — jóval közelebb kerültek egymáshoz. Az európai és az amerikai strukturalista iskolák eleinte szinte nem is voltak kapcsolatban egymással. Az európai iskolák SAUSSURE tanítására támaszkodtak, az amerikai strukturalizmus megalapítója, BLOOMFIELD viszont csupán a fentebb ismertetett alaptételekben értett egyet SAussuRE-rel; Amerikában egyébként SAUSSURE jóformán ismeretlen maradt. — Európában három strukturalista iskola alakult ki: a genfi, a prágai, és a koppenhágai. A genfi iskola a saussure-i elvekből kinőtt, klasszikus strukturalizmusnak volt a letótelményese; később, CHARLES BALLY (1865 —1947.) működése nyomán sajátos irányban fejlődött tovább. Jelentősége ma már csekély. — A prágai iskolát fonológiai vagy funkcionális nyelvészeti iskolának is szokták nevezni, minthogy elsődlegesen azt tanulmányozta, hogyan funkcionál egy-egy hangtani egység mint a társas érintkezésre szolgáló jel. MILKA IVIC véleménye szerint a hagyományos nyelvészet gyökereiről kihajtott fonológiai iskola a strukturális nyelvtudomány legtipikusabb, ma már klasszikus képviselője több okból is: a nyelv iránt a legkifejezettebben nyelvészeti érdeklődést tanúsítja; nem téved végletekbe sem a nyelv dematerializációjával (mint a glosszematikusok), sem pedig a jelentést kirekesztő puszta leírással (mint BLOOMFIELD követői); megrázkódtatások okozása nélkül indult el a hagyományos nyelvészet előretolt állásairól, és ugyanilyen biztos ütemben halad ma is napjaink legfrissebb módszerani újdonságai felé. A prágai iskolának három orosz nyelvtudós, N. S. TRUBECKOJ (1890—1938.), S.I. KARCEVSKIJ (1884—1955.) és R. O. JAKOBSON (1896—) a központi alakjai. — A koppenhágai iskola tagjait glosszematikusoknak és újsaussureiánusoknak is nevezik. A glosszematika elnevezés L. HjELMSLEVtől származik; VIGGO BR0NDAL (1887 —1942.) mellett ő az iskola legmarkánsabb képviselője. Ez az skola sokat vett át Saussure tanaiból, de a szimbolikus logikából sem keveset. Napjaink-