Nyelvtudományi Közlemények 67. kötet (1965)

Tanulmányok - Kiss Lajos: Milka Ivié, Pravci u lingvistici 162

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 163 4. A XIX. századot megelőző nyelvészeti munkálatok legjellemzőbb sajátosságát MILKA Ivic abban látja, hogy a nyelv vizsgálatnak mindenütt csupán helyi jelentősége volt. Az idegen nyelveket a népek egyoldalúan ítélték meg, saját nyelvüket tartva mintaképnek. Hiányzott a szélesebb horizont, a népek közötti termékeny kapcsolat. India határain túl teljesen visszhang nélkül maradt az ókor legtehetségesebb és legszorgalmasabb grammatikusainak, a klasszikus szanszkrit normalizálásán fáradozó indiai grammatikusoknak a tevékenysége is. A grammatikának ezek a régi mesterei értettek hozzá, hogy a jelenségeket olyan maximális rövidséggel és pontossággal írják le, akár a matematikusok. Érdeklődésük kizárólag szinkrón síkon mozgott. Ezért van az, hogy napjaink modern nyelvészeti irányzatai úgy emlékeznek vissza Páninire (i. e. 4. sz.) és az ókor többi indiai grammatikusára, mint a strukturális és matematikai nyelvészet távoli előfutáraira. Pänini grammatikájának méltatására MILKA IVIC idézi LEONARD BLOOMFIELD szavait: ,,This grammar ... is one of the greatest monuments of human intelligence" (L. BLOOMFIELD, Language. New York, 1933. 11.). Pänini 4000 definíciója olyan tömör és egyszerű, mint valami képlet. Fogalma volt Pánininek a 0 morfémáról, utódainak — Patanjalinak (i. e. 2. sz.) és Bhartrharinak (i. sz. 7. sz.) — pedig a fonémáról. Az indiai grammatikusok egzakt módszert is alkalmaztak a nyelv vizsgálatban, mert foglalkoztak egy bizonyos szövegben levő szavak és szótagok számszerű viszonyának megállapításával. A mennyiségi jellemzőknek a nyelvleírásba való bevezetésével az indiai grammatikusok olyan útra léptek, amelyen csupán húsznál több évszázaddal utánuk indult el a modern nyelvtudomány. — MILKA IIVÓ nyomatékosan emeli ki a régi grammatikusok közül azokat, akiknek műveiben fellelhető a modern nyelvtudományi irányzatok egy-egy csírája. Ezért irányítja rá a figyelmet a skolasztikus Raymond Lullera (1235 — 1315.) is. Lulle olyan egyetemes filozófiai nyelv megalkotásán fáradozott, amelynek alapja a latin lett volna, de úgy átalakítva, hogy a nyelvi elemek kombinációjában tökéletesen érvényesülhessen a logika. Lulle eszmevilágában mintha már ott bujkált volna napjaink matematikai logikájának metalinguája, a tudományos elemzés maximálisan logikus, absztrakt nyelve. 5. Míg a XVIII. századot — a szerző megállapítása szerint — elsősorban a nyelv egyetemes, logikai struktúrái érdekelték, addig a XIX. század nyelvtudományának figyelmét mindenek előtt a konkrét nyelvi tények kötötték le. Már a század első évtise deiben kezdett kibontakozni a nyelvi jelenségek vizsgálatában a történetiség elves a hetvenes ós nyolcvanas években, az újgrammatikusok korában pedig már az egész nyelvvizsgálat azon az elméleti tételen alapult, hogy történetiség nélkül nincs nyelvtudomány-E tételt legélesebben az újgrammatikusok kiemelkedő teoretikusa, HERMANN PATJL fogalmazta meg, okot adva a XX. században a szinkrónia jegyében született modern irányzatok heves tiltakozásának. A szanszkrit nyelv bevonása az európai nyelvészek kutatásainak körébe új problémákat vetett fel, ós az összehasonlító grammatika megteremtéséhez vezetett. Az összehasonlító vizsgálatok rendkívül gyümölcsözőknek bizonyultak. Nagy volt a haladás a nyelvi jelenségek értelmezésének a módszerében is. A legtartósabb hatása a Humboldt—Steinthal-féle nyelvpszichológiai irányzatnak volt. Az egész század folyamán lendületesen gyarapodó nyelvtudomány az újgrammatikus iskola kialakulásával érte el fejlődésének legmagasabb fokozatát. Az Összehasonlító-történeti módszer az újgrammatikusoktól kapott teljes rendszerességet, szilárd elméleti megalapozottságot. Az újgrammatikusok a hangváltozások törvényszerű, abszolút következetességű, kivételt nem ismerő lefolyását hirdették; a hangtörvények alóli kivételeket analógiás hatással, tehát lélektani úton magyarázták. Hatalmas ismeretanyagot feldolgozó, értékes műveket hagytak maguk után, melyeknek jelentőségét nem lehet elpörölni, noha vannak bennük helyesbítésre és kiegészítésre szoruló részletek is. A későbbi nyelvésznemzedékek főképpen azt vetették az újgrammatikusok szemére, hogy atomizálták a nyelvet, mert minuciózusán vizsgálgatták a nyelvi szövet egy-egy kiragadott, olykor nem is éppen jelentős szálát, de szem elől tévesztették a nyelv fejlődésének összképét. — Az újgrammatikus iskola korában működött néhány olyan nyelvtudós is, aki nem tartozott ehhez az irányzathoz, sőt szemben állott vele. Ezeknek a „függetleneknek" a képviselőjeként jellemzi a szerző HUGO SCHTJOHARDTot. ScHUCHARDT tagadta a hangtörvények kivétel nélküli érvényességét, hangsúlyozta a földrajzi tényező jelentőségét és az egyén szerepét a nyelvi fejlődésben. Eszméit nem annyira a saját kora, mint inkább az utókor tette magáévá. 6. A XX. század nyelvtudományát a szerző megítélése szerint a következő vonások különböztetik meg a XIX. század nyelvtudományától: 1. az ismeretek rendszerezése, a tények új interpretációja; 2. a tudományos érdeklődés határainak jelentős kitolódása; 3. a tudományszakok együttműködése nagy tudományos feladatok megoldásában; 4. más tudományszakok módszertani eljárásainak sikeres alkalmazása a nyelvi jelenségek vizsgálatában. A nyelvészeti stúdiumok legtermékenyebb kora a szerző szerint akkor kezdődött, amikor a strukturalisták álltak a nyelvtudomány kormányrúdjához. A XX. 11*