Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)
Tanulmányok - Hazai György: Henri & Renée Kahane–Andreas Tietze, The Lingua Franca in the Levant 228
ISMEKTETÉSEK - SZEMLE 229 írásbeliség hatalmas anyagot tár a nyelvtörténeti kutatás elé. A lexikográfiái munkálatok pedig, mint csaknem minden nyelv esetében, egyáltalán nem állnak arányban ezzel az anyaggal, távolról sem tartanak lépést a kutatási igényekkel. Az utóbbi évek munkájának gyümölcseként — s itt elsősorban a Török Nyelvészeti Társaság úttörő kezdeményezését kell méltatnunk — nyelvjárási és nyelvtörténeti szótár ugyan rendelkezésünkre áll már, mégis ezek aligha csökkentik azokat a nehézségeket, amelyekkel a kutatónak a szóanyag szinkron és diakron vizsgálatában meg kell küzdenie. A történeti igényű lexikográfiái munkálatok ilyen állapota miatt minden szókincstörténeti tanulmány igen alapos és sok időt igénylő előzetes forrástanulmányra és gyűjtőmunkára kényszeríti a kutatót. Kétszeresen érvényes mindez az olyan speciális stúdium esetében, amely a szaknyelvi szókincs történetét, a köznyelvhez fűződő bonyolult kapcsolatainak problémáját hivatott tisztázni. Az oszmán-török irodalom kitűnő ismerőjének, A. Tietzének érdeme az, hogy a mintaszerű török forrásapparátus és annak feldolgozása semmi kívánnivalót nem hagy maga után. A nyelvi anyag valóban páratlan gazdagságban kerül bemutatásra: a forrásnyomozó és szógyűjtő munka több évszázad irodalmi és történelmi munkáit — a költészettől az okleveles anyagig, a krónikáktól a modern regényig -— veszi bonckés alá és olyan kutatási mélységet nyújt, amely az oszmán-török szókincstörténeti tanulmányokban mindmáig ismeretlen volt. E munkának külön érdeme az, hogy — a török nyelvtörténeti szótárt nem számítva — először tárja elénk contextusban a vizsgált szóanyagot. A műnek az adott szektorban a nyelvtörténeti szótárt kellett pótolnia, a történeti szóvizsgálat bonyolult kérdéseit, így a kronológiai, jelentéstörténeti stb. problémákat önmagának kellett megválaszolnia. Nyugodtan állíthatjuk, hogy ezt a hatalmas munkát igénylő feladatot a szerzők valóban kitűnően oldották meg. Talán egyetlen török nyelv szókincsének kutatása sem állítja olyan sokrétű, s nem egyszer bonyolult problémák elé a kutatókat, mint az oszmán-török nyelvé. Az oguztörökség számban legjelentősebb nyugati csoportjának Anatóliában, ill. a Balkánon való letelepülése, majd Közép-Európa és a Mediterrán-medence felé való későbbi hódító kirajzása e nép számára az élénk nyelvi érintkezéssel, esetenként nyelvi szimbiózissal kísért etnikai érintkezések feltételeit teremtette meg. Az objektív földrajzi és történeti körülmények így olyan nyelvi kölcsönhatások rugójává váltak, amelyek nyomát részint magában az oszmán-török szókincsben, részint pedig az érintkező nyelvek oszmántörök eredetű jövevényszavaiban találjuk meg. Mindkettő érthető módon a török nyelvtörténész érdeklődésének középpontjában áll, mindkét stúdium — ha az első anyaga és jellege miatt összehasonlíthatatlanul fontosabb is — becses anyagot nyújt a nyelvtörténeti vizsgálatok számára. Természetesen, a kutatás mai szintjét tekintve, még messze vagyunk attól, hogy a török nyelv sokoldalú kapcsolatainak bonyolult problémáit kielégítően ismerjük» Az oszmán-török szókincs különböző rétegeinek szétbontása, ill. az érintkező nyelvek török eredetű jövevényszavainak feltárása számos kutató munkáját igényli majd, s bizonyos, hogy nem kevés időnek kell addig eltelnie, amíg világos képet alkothatunk magunknak a török szókincs történelmi kapcsolatairól: mi az, ami az eredeti oguzszórétegre ráülepedett, mi az, amivel a török nyelv szókincse törtépete folyamán gazdagodott, s mi az, amit a nyelvi érintkezések során más nyelveknek adott? Ennek a felhasznált adatok számát tekintve is tanulságos nyelvi és kultúrtörténeti képnek a megrajzolásához azonban még jókora idő kell. A „Lingua Franca" érdeme az, hogy e rendkívül bonyolult és szerteágazó vizsgálatok egyik területét szilárdan megalapozza. A munka a XIII—XVIII. századi török hajózási szókincset tárgyalja, azaz a hajózás nagyipari korszakának szóanyagát — a halászás és jachtterminológia szókincsével együtt — kirekeszti tanulmányaiból. Az anyagnak ez az elhatárolása — ha sajnálatosnak is tekinthető — jogosnak ítélendő. E szóanyagnak, azaz a török hajózási szókincs: kései történetének megrajzolásáról a szerzők későbbi tanulmányaik során bizonyára nem fognak lemondani. Ez fog majd lehetőséget nyújtani e speciális szóréteg egészének történeti és statisztikai vizsgálatához, a nyelvben felbukkanó és eltűnő elemek történeti arányának, azok feltehető használati súlyváltozásainak, továbbá esetleges eltolódásainak megállapításához. Minden jövevényszótörténeti stúdiumnál fontos kérdés az átadó, ill. közvetítő' nyelv kérdése. A könyv már a szóanyag csoportosításával is világos választ ad erre a kérdésre. Az olasz és görög eredetűnek tartott elemek külön-külön fejezetben kerülnek tárgyalásra. Az egyes szócikkek anyaga, de sokszor maga a török hangkép is meggyőz azonban arról, hogy a tengerészeti szókincs kölcsönzésében a beszélt nyelvi szóátvétel bonyolultabb áttételeit, formáit kell feltételeznünk. Kétségtelen, hogy a Mediterránmedence tengerész kojnéjának hordozói nyelvi származásukra való tekintet nélkül