Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fónagy Iván: André Abraham Moles, Théorie de l’information et perception esthétique 222

224 ISMERTETÉSEK - SZEMLE A hatodik fejezetben (171—190) fejti ki a szerző az előbb felvetett gondolatot: a közlemények sokszólamúságával a szólamok egybekapcsolódásának módozataival foglalkozik. A közlemény kétféleképpen válhatik többszólamúvá: egyrészt több csatorna egybekapcsolásával, másrészt egy csatornának többszörös felhasználásával. A legtöbb művészet többszólamú (a balett például egyenlő mértékben veszi igénybe a vizuális ós az auditív csatornát; a zene kétféleképpen is felhasználja az auditív csatornát: beszédet ós zenét visz át rajta, s kisebb mértékben használja a vizuális csatornát). De polyphon közlemény maga a személyes érintkezés is (szemben a telefonbeszélgetéssel). A továbbiakban felvázolja a polyphon közlemények strukturális törvényeit. A könyvet lezáró fejezetben ismeretelméleti szemszögből értékeli röviden az információelmélet filozófiai jelentőségét, s egyúttal felhívja a figyelmet a módszer korlátaira, elsősorban éppen saját munkájának gyenge pontjaira (szimplifikáló tendenciájára, bizonyos fogalmak, így például a szemantikai közlemények meghatározásában szereplő céltudatosság definiálatlanságára stb.). A. A. MOLES vitatandó tézisként, lehetséges új szempontként prezentálja munkáját (193). Egy úttörő tanulmány valóban nem lehet egyúttal kézikönyv is. Egyes részek — főleg a legújszerűbb ötödik fejezet, a szemantikai és az esztétikai közlemények elhatárolása — sokszor érezhetően tapogatódzó jellegű. Meghatározásai itt kevésbé élesen körvonalazottak, mint az évtizedes tapasztalatra épülő első fejezetben. Többféle szempont szerint határolja el a szerző a kétféle közleményt : formális és tartalmi ismérvek alapján. S ez csak helyeselhető, mivel ez növeli a fogalmak plaszticitását. Zavarónak érzem viszont két tartalmi, pontosabban talán: a strukturális és a funkcionális szempont keveredését. MOLES egyfelől a sémával, a kódon alapuló jelsorozattal azonosítja a szemantikai közleményt, ós a kód által meghatározott latitűdön belül mozgó realizációval (lényegében tehát a stílussal) állítja szembe. Másfelől funkcionális szempontból a hasznos, gyakorlati, értelmi jellegű közleményeket veti egybe az öncélú, az érzelmekre ható közleményekkel. Ez a kettősség ellentmondáshoz vezethet. így például a zene mint túlnyomórészt nem intellektuális, főleg érzelmekre ható esztétikai közlemény áll szemben a nyelvvel. Ugyanakkor a zenei partitúra mint tipikus szemantikai jellegű közlemény áll szemben az interpretációval (134, 136 és k., 140). Nem meggyőzőek minden ponton a szemantikai, ill. az esztétikai információ kioltásáról szóló fejtegetések sem. Miért következik például abból, hogy a magánhangzók a visszafordított felvételben érthetőbbek, mint a mássalhangzók, az a megállapítás, hogy a magánhangzóknak nagyobb az esztétikai hírértéke? Bizonyos-e, hogy a megfordított zenei felvétel alig veszít eredeti értékéből (149 és k.)? A szerző szerint többszólamú közlemények mindegyike ugyanazokból az elemekből tevődik össze, csak az elemek csoportosítása különböző („Superposition dans un même message matériel du plusieurs séquences de symboles distinctes faites avec les mêmes éléments groupés de façon différente", p. 133). Úgy gondolom, hogy ez nem áll. Amikor a konkrét beszédfolyamatot két rétegre bontjuk és fonémákból álló szemantikai közleményként fogjuk fel egyfelől, konkrét beszédhangokból álló esztétikai közleményként értékeljük másfelől, nem ugyanannak a jelkészletnek alapján értelmezzük a kettőt. A szemantikai dekódolás alkalmával 44 fonómából álló készletre vezetjük vissza a beszédhangokat, az „esztétikai" elemzéskor pedig a lehetséges és megkülönböztethető egyéni beszédhangokból indulunk ki, s ezek száma a 44 sokszorosa. A két közlemény fizikai alapja azonos, de mindkét esetben más jelkészlet alapján értelmezzük ezt a közös anyagi alapot, a két közlemény tehát más elemekből áll. MOLES elméletében fontos helyet foglal el az a tétel, mely szerint a ritmust, a zenei dallamot mint periodicitást érzékeljük, az egyes hangos elemek fizikai periodicitása azonban csak közvetve érzékelhető, mint a hangos elem tulajdonsága, hang'színe, hangmagassága (197). Pontosabban talán: érzékeljük a hangos elem periodicitását is, de nem tudatosítjuk. Ha nem érzékelnénk a periodicitást, akkor nem ismerhetnénk fel az egyes beszédhangokat, nem határozhatnánk meg az egyes hangok „magasságát", s nem keltene szépérzetet a szabályosabb (a hangos elemen belül viszonylag konstans alaprezgésű) zenei hang szemben a zörejjel, nem is éreznénk az énekhang és a beszédhang közötti különbséget. Bizonyítatlan az a tézis, hogy a partitúra esztétikai szempontból jelentéktelen, hogy a zenei közlemény lényegét az interpretáció adja meg (112, 128, 199). MOLES szerint az interpretáció határozza meg a mű igazi alakját („sa forme réelle", 112). A kompozíció s általában a (helyes) absztrakció nem kevésbé reális, mint az ún. „realizációja", egyedi, egyszeri megnyilvánulása. A munka világos szerkezete, a fejezeteket lezáró összefoglalások, a munka tervét, vázlatát közlő bevezetés s főleg a szerző világos, élvezetes stílusa, gyakran költőien