Nyelvtudományi Közlemények 66. kötet (1964)

Tanulmányok - Fodor István: Papp László, Nyelvjárástörténet és nyelvi statisztika 210

212 ISMERTETÉSEK - SZEMLE váltakozások miatt a -f-m és -f-c értékei közt nincs lehetőség a matematikai modell felállítására. így a XVI. századi keleti í-zés földrajzi elhelyezkedésének mutatója a —c különféle értékcsoportja. A legerősebb (a 0—10% és a 11—25% közti két csoport) és a közepes (26—50% közti) —c értékű í-zés egy Kraszna megyei gócban van. Egy másik í-ző góc a Szamos és a Túr alsó folyásánál és a Felső-Tisza vidékén található. A szerző felteszi, hogy e két góc nem volt egymástól független, amint erre a szövegek adataiból következtetni lehet. Annyi bizonyosra vehető, hogy az í-zés mai fő területe •(Hajdú, Bihar, Békés, Szolnok megye) a XVI. században nem í-ző (147—148). Az ié diftongusra aránylag kevés adat található (már magában az olvasatban is lehetnek bizonytalanságok), de úgy látszik, hogy ez a jelenség a mai területét Ung megye déli és Szabolcs megye északi részéből kiindulva foglalta el. Messzebbmenő következtetésekhez azonban sokkal nagyobb terjedelmű és számú irat adatainak feldolgozása kell. Az adatok értelmezésének másik nagy problémája az í-zés társadalmi kérdése (151—174). Az iratok ugyanazon a származási helyen is különböző erősségű í-zésre vallanak. Ez az ingadozás, illetőleg az é ~ í váltakozás megléte azt mutatja, hogy az •í-zés társadalmilag visszaszorulóban volt ebben a korban az é-ző irodalmi norma hatására, s nem gondolhatunk arra, hogy az é-ző adatok nyelvjárásszigetet jelentenének í-ző területeken. Az egyes származási helyek értékelő áttekintése során a szerző különösen a kérsemjéni (159), a kölesei (160—161) és a daróci (162—163) nyelvemlékek tanulságait emeli ki. Az irodalmi norma terjedésével, az írott nyelvi normákat jól ismerő deákok hatásával magyarázható az is, hogy erős í-ző pontokon é-zö iratok is keletkeztek (168— 170). Az é ~- í váltakozás ± c tehát az í-zés társadalmi mutatója különösen azokban az iratokban, amelyekben a —c viszonylag kis értéke a ± c viszonylag nagy értékével együtt található meg (171—174). Persze a következtetések még ellenőrzésre szorulnak, hiszen általában kevés adatunk van az iratok szerzőinek személyére (anyanyelvjárására, iskolázottságára stb.) vonatkozóan. PAPP LÁSZLÓ rámutat még arra, hogy mennyire érdekes ós megoldatlan kérdése a nyelvtörténetnek, hogy ez az í-ző nyelvjárás, amelyet •ő esztétikailag nem tart szépnek, s amely már visszaszorulóban volt a XVl. században az írott norma hatására, területileg egyáltalában nem húzódott vissza, sőt újabb területeket hódított meg azóta a XVL századi helyzethez képest (167). PAPP LÁSZLÓ a módszer problémái címen (177—180) mond pozitív véleményt a nyelvészeti statisztika felhasználhatóságáról, s rámutat arra, hogy habár a számítások jelenlegi formájukban (manuális adatfeldolgozással) rendkívül időrablók, ós olykor «gyes részletek tekintetében alig mondanak többet, mint amit minőségi elemzéssel meg lehetett volna állapítani, az összefoglaló kép, és egyes részeredmények pusztán szubjektív benyomások alapján aligha lettek volna kihozhatok. A számítások elvégzése végeredményben hasznos volt, csak az sajnálható, hogy viszonyításokkal és állandó százalékos összehasonlításokkal kellett operálni, mert nem sikerült matematikai modellt felállítani a négyféle (sőt a változásokkal együtt többféle) adattípus összefüggéseire, amely a jelenség lényegét ós az oki összefüggéseket jobban megragadja. PAPP LÁSZLÓ úgy véli, hogy módszere, amely a példák és ellenpéldák százalékszerű szembeállítására épül, matematikai modell nélkül is alkalmas volt ennek a jelenségnek a leírására, sőt ugyanígy felhasználható más vizsgálatra, például a labiális ö-zés adatainak történeti nyelvjáráskutatás céljából való feldolgozására. A külsőleg is szép kiállítású könyvet a feldolgozott iratok sorszám és keltezési hely szerinti mutatói egészítik ki. A mű gondolatmenetének és jellemzőbb adatainak áttekintése után néhány szót kell szólni annak értékeléséről. PAPP LÁSZLÓ a tőle megszokott alapossággal gyűjtötte össze anyagát ós valóban időrabló számítások tömkelegével hozta ki azokat a statisztikai adatokat, amelyekből következtetéseit levonta. Az alaposságon túlmenő széleslátás jellemzi az adatokból levont következtetéseket. A magyar nyelvészet szempontjából ez a munka fontos állomás a nyelvjárástörténeti kutatások, azon belül egy nyelvi korszaknak, a XVL század nyelvállapotának leírása, továbbá az í-zés bonyolult történetének felderítése útján. A munka eredménye ebből a szempontból elsősorban az, hogy nagy számú statisztikai adat tanúsága alapján megrajzolja a XVI. századi keleti í-zés területét, rámutat az írott nyelvi norma hatására, amely abban az időben egyre inkább visszaszorította az í-zést, és bebizonyítja a mai és a XVI. századbeli í-zésterületek közti nagy eltolódást. A főbb eredményeken kívül nem lebecsülendő a mű néhány új megállapítása kisebb részletkérdésekben, így az, amely kellő óvatossággal a diftongus XVI. századi helyzetére vonatkozik. Nagyjából egyetérthetünk a szerzővel a váltakozó é ~- i ejtésről adott magyarázatával, kérdés azonban, hogy elegendő-e csupán társadalmi tényezőkkel magyarázni