Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)

Tanulmányok - Erdődi József: Három D. V. Bubrihnak szentelt emlékkönyv 478

478 ISMERTETÉSEK — SZEMLE Három D. V. Bubrihnak szentelt emlékkönyv A Szovjetunióban tevékenykedő, az uráli nyelvekkel foglalkozó szakemberek cikkeit részint a nemzetiségi körzetek és köztársaságok tudományos intézeteinek évkönyveiben, részben az akadémiai értesítőben (H3BeCTHíl AKaAÊMHH HayK CCCP) ós a „Nyelvtudomány kérdései" (Bonpocbi fl3biK03H.aHiifl) c. folyóiratban olvashatjuk. Régebben a leningrádi egyetem finnugor tanszéke is kiadott egy-egy évkönyvet, melyben a munkatársak és más intézetek kutatói publikálták kutatásuk eredményét. Az utóbbi évtizedben a Szovjetunióban működő uráli nyelvészek munkája elmélyült és lényegesen kiszélesedett: nagyméretű anyaggyűjtés folyik, fonetikai kísérleteket végeznek, leíró nyelvtanokat adnak ki, de a deskriptív jellegű munka mellett nyelvtörténeti művek és tanulmányok is napvilágot látnak. A három ismertetendő gyűjteményes munka betekintést nyújt ebbe a nagyarányú tevékenységbe. Az egyik kötet a „Bonpocbi (})HHHO-yropcKoro fl3biK03HaHHfl" (Moszkva, 1962. 331 lap) című gyűjtemény. Szerkesztői (Litkin, Majtyinszkaja és Szorebrennyikov) tudatosan tűzték ki maguk elé azt a colt, hogy bemutassák a kutatások eredményeit. A kötet ezért több részre tagolódik: a) a finnugor nyelvek általános problémáit tárgyaló cikkek, b) egy-egy finnugor nyelv valamely kérdésével foglalkozó tanulmányok, c) nyelvjárási szövegmutatványok fonetikus lejegyzésben; d) külföldi nyelvészek tevékenységének a bemutatása. A kötetet Dmitrij Vlagyimirovics Bubrih (1890—1949) akadémikusról szóló megemlékezés nyitja meg. Valóban alig akad méltóbb cikk a kötet elejére, mint Bubrih buzgó ós eredményes tevékenységének a móltatása, hiszen az ő érdeme, hogy a leningrádi egyetemen a finnugor népek fiai-leányai tudományos képzésben részesülhettek, az ő érdeme, hogy Moszkvában ós Leningrádban aspiránsok sora készült a finnugor nyelvek tanulmányozására, ő virágoztatta fel a finnugor nyelvészet tanulmányozását a Karjalai Köztársaság fővárosában, Petroskoiban (Petrozavodszkban). Nyelvi anyag és nyelvtörténeti fejtegetések fonódnak össze kiemelkedő műveiben: az erzä, a komi, udmurt ós a finn nyelvről írt monográfiáiban. A Szovjetunió területén kívül élő finnugor nyelvészek szerint feltótlenül szükség volna ezeknek, a részükre szinte megszérezhetetlen munkáknak az újból való kiadása, s azt hiszem, ezekre a könyvekre szüksége volna a Szovjetunió nyelvészeinek is. Minden méltatásnál ékesebben dicsér a mű ! Bubrih nyelvtanainak és tanulmányainak az újból való kiadása elősegítené kutatásainkat. Bubrih rövidre szabott méltatása után következik a finnugor nyelvtudomány általános jellegű kérdéseivel foglalkozó rész. B. A. SZEREBRENNYIKOV tanulmánya szűkebb területről, a permi nyelvek történeti alaktanából veszi témáját: a komi és udmurt nyelv esetrendszerét vizsgálja történeti aspektusban (9—32). Nagyon értékesnek véljük a kötet következő cikkét. V. I. LITKIN nagy tanulmánya (33—64) a finnugor alapnyelv magánhangzó-rendszerének vitatott kérdését vizsgálja. Litkin alapelve: a történeti hangtannak fel kell használni azt a nyelvjárási anyagot, amelyet az összehasonlítás munkájába eddig még nem vontak be. K. E. MAJTYINSZKAJA a finnugor nyelvek személyes kérdő névmásaiban levő n szuffikszum funkcióját kutatja (65—80). Szerinte az n olyan képző, amely már az alapnyelvben személyeket jelölő névmásokhoz csatlakozott^ NY. M. TYERESENKO azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként jelölik a szamojéd nyelvekben a birtokviszonyt (81—93); arra is utal, hogy a szamojéd nyelvekben nem őrződött meg az ősi uráli állapot, azaz a birtokviszony jelölt. — V. J. ZLOBINA a finn olla hereillä 'ébren van' típusú, állapotot kifejező szerkezeteket tárgyalja a balti-finn nyelvekben (94—100). H. RÄTSEN a balti-finn nyelvek frazeológiájának történeti aspektusban való vizsgálatáról ír elvi jelentőségű cikket (101—108). — M. HÄMÄLÄINEN tanulmánya szintén a balti-finn nyelvek körében mozog: a szerző a ,,külső-lokativuszi'r ragok csoportját (adessivus, ablativus, allativus) vizsgálja (109—126). — A szverdlovszki egyetem oktatója, A. K. MATVEJEV régebbi munkáját (<I>HHHO-yropCKHe 3aHMCTB0BaHHfl B pyccKHX roBOpax CeBepHOro YpaJia, 1959) egészíti ki új adatokkal (127—142); érdekes, hogy 39 etimológiája közt nemcsak szerszám-, hal-, növénynevek, helyi jelentőségű ruhadarabok, térszínformák jelölése, hanem igék is ('súg', 'zokog') vannak. A kötet II. részében foglalt tanulmányok egy-egy uráli nyelv valamilyen leíró vagy történeti kérdését elemzik. G. KERT a lapp nyelv kildini dialektusában vizsgálja a flexió fokváltakozásszerű megjelenését ige- és névszótövekben (143—153). —V. PÁLL az észt helynevek tanulmányozásáról ír (154—160), és megjelöli a gyakorlati teendőket. — J. PEEGEL a régi észt népdalok nyelvét jellemzi röviden (161—4). — I. Sz. GALKIN a mari nyelv két igeragozási típusának eredetével foglalkozik (165—177): szerinte elkülönülésüknek fonetikai okai vannak. — A. Sz. SziDOROVnak, a neves komi kutatónak kéz-