Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)

Tanulmányok - Sz. Kispál Magdolna: A vogul m elemű igenévképzők hang- és alaktana 253

266 SZ. KISPÁL MAGDOLNA MUNKÁCSI szerint az É.-ban az m mellett a ,,participium praeteriti egy másik képzője -im, mely azonban ilyen értelemben ritkább használatú" (VNyj. 45). A többi nyelvjárás leírásában nem is szól róla az igenevek közt (vö. 129, 179, 225, 252 — 3), s a T.-ban is csak az m alakváltozatai közt említi az -am és -ém mellett, mint a participium perfecti képzőjét (295). AHLQVIST nyelvtanában nem találtam utalást külön im képzőre (vö. WGr. 137—8, 179). A névszóképző m-re idézett példáiban ugyan (az egyetlen jim 'ankunft' kivételével) mindenütt i-t ír (pätim 'fall', menim 'abgang', joltim 'schöpfung' stb. i. h.), de minthogy a betűket sehol nem magyarázta meg (1. WICHMANN: i. m. XI), ez i-k hangértékét nem tudjuk megállapítani. Mivel mindenütt ez a betű szerepel a tőle m-képzősöknek minősített származékokban, talán föltehető, hogy sorvadó, redukált hangot jelöl vele. CSERNYECOV—CSERNYECOVA szerint az im passzív szerkezetekben használatos, mint a befejezett cselekvésű igenév képzője. A szerzők említenek ime változatot is, melynek funkciója szerintük azonos az z'm-ével (KMRSzl. 55). Szerepel ezenkívül az im-származék a ragozási táblázatban mint participium passivi, s lehet hogy ezt (nem pedig az tme/tma-származékot) tartják az elbeszélő mód passzív tövének (i. m. 43). CSERNYECOV nyelvtani vázlatában nem említi külön az im-et a névszóképzők közt, de az -m, -me képzőnél adott két példája közül a második im végződésű: totim sun 'npHBeßeHHafl HapTa' (JPNSz. 174); az elbeszélő módról szólva azonban nem.említi a szenvedő tövet (1. i. m. 185). KÁLMÁN BÉLA nem szól erről a képzőről (vö. MsNyk. 25). LAKÓ GYÖRGY V. sorszám alá illeszti az im végződést az igenévképzők közt, azzal a megjegyzéssel, hogy módhatározói jelentése van (erről 1. az im. képzőnél), s múlt idejű melléknévi igenévként is előfordul (ÉMsNyt. 46). COLLINDER röviden annyit mond, hogy az -im (-ime) származékoknak kb. azonos jelentésük van az m-származékokkal. Ezen m-elemű képzők egyben az elbeszélő mód cselekvő és szenvedő tövét alkotják (Survey 333). BALANGYIN—VACHRUSEVA nyelvtanában nem találok említést az im képzőről sem a múlt idejű participium végződését (MJaz. 140), sem az igenevek igei tulajdonságait tárgyaló részben (i. m. 142 kk.). A nyelvtan az. im(a) végződést csak a határozói igenév képzőjeként tartja számon (1. az im.-igenévnél), de megjegyzi, hogy személyrag nélkül jelzőként is szerepelhet a mondatban (i. m. 147, 1. még 112). 2. Az É..ïm és im» képző azonosítása történetileg bizonnyal téves, bár alaki egybeesés és ennek következtében funkcióbeli keveredés kétségtelenül történt a két igenévképző származékai közt. Ennek ellenére az É. szövegekben világosan fölismerhető az a kétféle mondattani szerep, mely a kétféle alakhoz eredetileg fűződik: az im» gerundiumot képez (1. a III. részben), az im pedig szenvedő participiumot. Az im-participium csak jelzőként szerepel, funkciója tehát ugyanaz, mint a szenvedő értelemben használt jelzői m-participiumé. A kettő vagylagosságát bizonyítják az efféle kifejezés-változatok: É. puháit ja Jetim ëlèm—xqlès (III, 17) ~ pu%nit j akté m elèm-%qlès (II, 327) 'köldöke vágott ember', Szo. tàyle sál D iy m g^miq Jcôjn (V, 169) ~ tàyle s ál DU m, jeumir] kôJnÇV, 44) 'In die durch das Eintreten gefüllte Männerhütte', pl' t im pÜD . . . si'se mar (IV, 21) ~ p s 'tum pü't . . . si'si ma'ral (IV, 426/39) 'die