Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)
Tanulmányok - Sz. Kispál Magdolna: A vogul m elemű igenévképzők hang- és alaktana 253
A VOGUL »»ELEMŰ IGENÉVKÉPZŐK HANG- ÉS ALAKTANA 265 Ugyancsak analógiásnak magyarázható az a néhány eset, melyben az ät-, eí-végű igenév névutós szerkezet tagja: É. to% jänmeltemät-%alt 'A mint úgy neveli' (II, 19), Szo. kônney lapa'met Irt 'als sie draussen erscheint' (I, 151); nöng rôgtuptagtamèt irt 'nachdem sie erwacht ist' (II, 50). Itt a névutó miatt a t-t semmiképp nem tekinthetjük esetragnak. A t-s személyrag jelentkezésében viszont valószínűleg annak is szerepe van, hogy mindezek négy-, ill. öttagú alakok, amilyenek ritkák az m-igenévnél, viszont aránylag gyakoriak az im m-nél, amelyhez természetesen a t-s személyragnak kell járulnia. Itt tehát bizonyos ritmikai-fonetikai okok is közrejátszhattak a nyelvérzék megzavarodásában. Van egy ktsz. 3. sz. adatom is, melyben a magánhangzós tövekhez járuló -Un személyrag mutatkozik a várható -In helyett: Szo. iuß pxtumaUnt 'Als sie nach Hause kamen' (I, 219); az utolsó t locativusrag. A személyrag szabálytalan alakja talán szintén fonetikailag magyarázandó: a harmadik szótagba került „kötőhang" teljes, nyílt hangzó, melyet a közlő pillanatnyilag tővégnek érzett, s ezért a magánhangzós tövekhez illő ragalakot tette hozzá. Bizonyos, hogy az itt előadott magyarázó kísérletek egyike sem teljesen megnyugtató, sőt, a legjobb esetben is csak valószínűnek tekinthető. Figyelembe kell azonban vennünk, hogy a mindössze 10—20 efféle adattal szemben mintegy félezer olyan adat áll, amelyben az egysz. 3. sz. ragja a mássalhangzó szótövekhez járuló puszta magánhangzó. A fölsoroltak ennek oly elenyésző töredékét alkotják, hogy joggal tarthatjuk őket téveseknek, analógiásoknak, vagy egyébként szabálytalanoknak; semmi esetre sem ingathatják meg annak a 98%-nyi adatnak a vallomását, melyben az egysz. 3. sz. ragja ä, ill. e. Ezek az ősi személyragós alakok — különösen összevetve az nm- és az immigeneveken rendszeresen jelentkező í-elemű személyragokkal — kétségtelenné teszik, hogy a kérdéses képző a vogulban puszta m, melynek esetleges véghangzója igen régen, föltétlenül még a birtokos személyragozás fonetikaialaktani rendszerének megszilárdulása előtt, nyomtalanul eltűnt.5 6. Mindezek alapján most már válaszolhatunk a képző hangalakjával kapcsolatban fölvetett két kérdésre: 1. az m előtti vokális nem funkciós elem, hanem tővéghangzó, ill. kötőhang; 2. az m utáni vokális nem szerves része a képzőnek; ami magánhangzó ragok és képzőszerű elemek előtt jelentkezik, az megőrzött véghangzó, vagy ejtéskönnyítő kötőhang, abszolút szóvégen pedig —• az idézett néhány esetben — kétségkívül másodlagos. A képző funkciójának hordozója maga az m. II. Az im képző 1. Míg az m képző az egész vogul nyelvterületen általános, az im-nek csak az északi nyelvjárásokban van amattól határozottan elkülönülő hangalakja (a T. m-igenév történetileg az É. im.-igenév megfelelője, ezért azt ott fogjuk tárgyalni). 5 Lehet hogy eredetileg minden nyelvjárásban két alakja volt az esz. és ktsz. 3. sz. ragjának, s a különbség a véghangzó lekopása következtében tűnt el a keleti és a nyugati nyelvjárásokban (vö. NyK. LXIII, 95 k.).