Nyelvtudományi Közlemények 65. kötet (1963)

Tanulmányok - Sz. Kispál Magdolna: A vogul m elemű igenévképzők hang- és alaktana 253

A VOGUL m ELEMŰ IGENÉVKÉPZŐK HANG- ÉS ALAKTANA 263 •éppúgy eltűnhetnek mint az a, melyet valamennyi m előtti vokális alapváltozatának tekinthetünk. 5. A leggazdagabban képviselt E. és K. adatokat összevetve megállapítható, hogy többnyire ugyanazon igetőn jelentkezik redukált, ill. teljes hang. Összeállításomban mindössze a következő eltéréseket találtam: É. tojtam 'bringen', cûlam 'töten', ^olam 'zu Ende gehen', %u*iam 'schlafen', nnsdm. 'haben' (de van nnsum is!), mi'nam 'gehen' ~ K. tâHèm, ahm, kuà'hm, kopm, dúsam, mdndm (P. is min^m). A K. tehát az É.-val szemben színtelenebb, redukált magánhangzót mutat. Ez a tény jól egybevág azzal a hangtörténeti megállapítással, hogy a tővéghangzó eltűnése — melyet természetesen sorvadásnak kellett megelőznie — a keleti nyelvjárásokban indulhatott meg, majd •a, nyugatiakra terjedt át (1. GULYA J.: NyK. LXII, 49). Föltehető, hogy a sorvadási tendencia a K.-ban és a P.-ben néhány igetőn megakadályozta a tővégi vokális nyílt teljes hanggá változását. Meg kell mégis jegyeznem, hogy fordított viszonyra is van egy adatom: É. tâ'Rcûtum ~ K. tärHam 'lassen', de itt figyelembe veendő, hogy a második szótagok tartama különböző. 6. Az m előtti magánhangzó minősége tehát az alapige fonetikai szerkezetétől függ, de nem föltétlenül, mert pl. lélektani indítékok is módosíthatják. Ez arra mutat, hogy a kérdéses magánhangzónak nincs funkciója, azaz egyszerű jelentés nélküli tővéghangzó vagy ,,kötőhangzó", mely könnyen ki is eshet. Ennek hangsúlyozása az im igenévtől való elhatárolás miatt fontos, mert annak i-je viszont állandó. 5. Egyes szovjet nyelvtanok és a Survey szerint a képző alakja me is lehet (1. 2. p.). Kérdés, hogy a népnyelvi szövegek tanúsága alapján ez a véghangzó történetinek, vagy másodlagosnak tekintendő-e. 1. Abszolút szó végen mindössze a következő mé-végű alakokat találtam: É. lä%er yûntè masmê 'páncélruha valahogy rá van öltve' (II, 113), tar punkän pinmê 'kendőjét fejére tette' (IV, 215), luwä la'îlâ nän%-älmame 'lova lábát emelinti' (I, 20), surti yär-pikät ti sëlêpamê 'rénszarvas tulokját ím megszerezte' (II, 108), sayäyä %ot-tarèmtamé 'hajfonatai szét vannak eresztve' (I, 29). Ezek közül az első kettő csupa im.-igenév közt szerepel, a kérdéses é tehát ezek hatása is lehet. Valószínűbb azonban, hogy a véghangzó mind az öt adatban egysz. 3. sz. birtokos személyrag, mely néha jelentkezik az m-állítmányon. A K.-bol négy adatot tudok idézni: kwalmä söut 'Midőn fölkelt' (IV, 167), kwqlepéma söut 'Midőn kiment' (1,167), kitilemä söut 'Midőn... kérdezte' (IV, 169), koimd ppôàlt 'Nachdem . . . sich niedergelegt hatten' (II, 329). Az igenév mindenütt névutós, ilyen használatban pedig rendszerint megkapja a cselekvő személyre utaló személyragot. Igaz ugyan, hogy az igeneveken a K.-ban rendszerint a í-elemű egysz. 3. sz. ragalak szerepel (példák a mondattani részben), de elvétve „különösen a Felső-Konda vidékén" előfordul az é is, ,,mely az éjsz. és középlozv. -ä megfelelője" (VNyj. 195). Azt hiszem, az idézett négy adatban ez a puszta magánhangzóból álló személyrag jelentkezik (MUNKÁCSI adatai FK.-iak, KANNISTÓÓ KK.-i). A föntieken kívül nincs adatom arra, hogy abszolút szóvégen az m után vokális volna. A ragok és a képzőszerű elemek előtt található magánhangzók nyilván másodlagos ejtéskönnyítők, ezekkel nem is foglalkozom. A me-változat tehát, melyről a KMRSzl. 54. 1. azt mondja, hogy rendszerint megkapja a birtokos személyragokat, tk. elvonás a személyragos alakokból,