Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Papp Ferenc: A IX. Nemzetközi Nyelvész-Kongresszus előtt 226

228 ISMERTETÉSEK - SZEMLE WHATMOTJGH, aki nálunk különösen mint a modern nyelvészet egyik élharcosa ismeretes (a szovjet nyelvészeti vitából még arról, hogy — helytelenül — a természettudományokhoz tartozónak vélte a nyelvtudományt) itt —társszerzőjével egyetértésben — kijelenti, hogy az általa ismertetendő stúdium az Egyesült Államokban az érintendő időhatárok között — igen sajnálatos'módon — kissé háttérbe szorult. Sajnálkozását fejezi ki amiatt is, hogy a fiatalabb amerikai nyelvész-generációhoz tartozó kutatók — mint mondja: saját kárukra s a nyelvtudomány kárára egyaránt — alig járatosak a történeti és összehasonlító módszerben. Fájlalja azt is, hogy az irodalom vizsgálata elszakadt a nyelvétől. Szerinte a filológusnak egyaránt járatosnak kell lennie az irodalomban, a tanulmányozott nyelv deskriptív-strukturális, matematikai elemzésében ós természetesen annak történeti-összehasonlító vonatkozásaiban. Véleménye szerint a nyelv deskriptív, összehasonlító, történeti és matematikai-statisztikai vizsgálatai eredményeikben konvergálnak. Megállapítja azt is, hogy külön „egyesült államokbeli" komparativisztikáról — bizonyos természetes tematikai sajátosságokon és azon kívül, hogy kísérletek történtek benne a strukturalista technika alkalmazására — nem beszélhetünk. A bibliográfiában egyébként a finnugor és az urál-altaji címszók alatt mindössze 6 munkát látunk felsorolva. A modern elméleti nyelvtudomány lényegéből fakad, hogy a bevezető cikken kívül egy külön tanulmány foglalkozik az egyesült államokbeli idegen nyelvi oktatással 1940—1960 között (MOTJLTON, 82—109). A szerző megállapítja, hogy a második világháború előtti időszakban kevés ember és csupán kevés számú nyelvet tanulhatott, azt is — ahogy itthon mondanánk —- a „grammatizáló" módszerrel. A második világháború kitörése gyökeresen megváltoztatta ezt a nyelvi izoláltságot: egyszeriben fontos lett számos nyelvnek, mégpedig élő nyelvnek és nem „grammatizáló" módszerrel történő tanítása; az erre irányuló munkákat a kormány a központi alapokból, a hadsereg a maga eszközeivel támogatta. A katonáknak külön gyorsított tanfolyamokat rendeztek, e tanfolyamok részére külön tankönyv-sorozat készült, ezen belül néhány olyan keletázsiai-polinéz nyelvről, melyeket addig a tudomány is alig ismert, illetve melyek nyelvtanait korábban — úgy látszik — nem volt „business" kiadni (ebben a sorozatban jelent meg SEBŐK T. finn és magyar nyelvtana is). Rendkívül érdekesek azok a — koruk jelszavai szerint felsorolt — alapelvek, melyek a háborús nyelvoktatást vezérelték: „A nyelv beszéd és nem írás", „A nyelv szokások halmaza", „A nyelvet tanítsd, ne a nyelvről taníts", „A nyelv az, amit az anyanyelvű mond, nem az, amit valaki elképzelése szerint mondania kellene" stb. E jelszavak jó része máig sem s nálunk sem vesztett jelentőségéből. — Tanulmányának végén MOULTON a transzformációs analízis módszeréről emlékezik meg, mint az elmúlt évtized legkiemelkedőbb elméleti eseményéről, melynek a nyelvoktatás gyakorlata is nagy hasznát láthatja. H. HOIJER tanulmányának címe „Anthropological Linguistics" (110—127). Az „antropológiai nyelvészet" fogalmát a szerző így határozza meg: „a nyelvészeti kutatásoknak az az ága, amely főleg olyan diakrónikus vagy szinlírónikus vizsgálatoknak van szentelve, melyek írásbeliség nélküli népek nyelveire irányulnak" (110). Röviden ismerteti a két Amerika bennszülött indián nyelveivel kapcsolatos deskriptív és történetiösszehasonlító kutatásokat. Külön pontot szentel a glottokronológia módszerének, majd érinti a nyelvészeti tipológiának és az ún. „etnolingvisztikának" a kérdését (ez utóbbin valamely nyelv és az azt környező kultúra kapcsolatának vizsgálatát érti). Érdekes, hogy a módszert ért sok jogos bírálat után HOIJER (mint egyébként a fentebb idézett PATH is) viszonylag elismerően nyilatkozik a glottokronológiáról, mint a legtöbbet ígérő történetiösszehasonlító módszerről az antropológiai nyelvészetben. H. SPANG-HANSSEN „Grlossematics" c. cikkében (128—64) — eltérően a cím keitette várakozástól — nem annyira a glosszematika történetét vagy. fő tételeit foglalja össze (ez utóbbira HJELMSLEV alapvető munkájának megjelenése után nincs is nagyon szükség), hanem inkább polemikusán válaszol a tudományos sajtóban az utóbbi évek során felvetődött bírálatokra, magyarázza HJELMSLEV egyes tételeit. Elsőkónt értékeli annak a lépésnek a szükségességét, melynek eredményeképpen ez az irányzat — éppen egy negyed százada, 1936-ban — a külön „glosszematika" elnevezést kapta, röviden áttekinti a glosszematikára vonatkozó irodalmat általában, majd a glosszematika és a nyelvészet viszonyát vizsgálja. Megállapítja, hogy a glosszematika néven ismeretes irányzat a nyelv lehetséges immanens algebrái közül az az egyedi elmélet, mely a legnagyobb mértékben megfelel az ún. empirikus elvnek.1

A továbbiakban azután mestere 1 Vö.

: L. HJELMSLEV, Proiegomena to a Theory of Language. Memoir 7 of UAL. Baltimore 1953, 11. Legújabban orosz fordításban is: JÏYH Eüt.MCJlEB, FIpojieroJvieHM K. TeopHH H3MKa. (riepeBOA c aHrjiHíícKoro K). K. JIEKOMLJEBA). — HoBoe B jiHHTBHCTUKe Bbin. 1 MoCKBa 1960 271—2 1.