Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Papp Ferenc: A IX. Nemzetközi Nyelvész-Kongresszus előtt 226

ISMERTETÉSEK - SZEMLE 229 egyes tételeit kommentálja, így a kifejezés és tartalom, a forma és szubsztancia viszonyára, a jelre és az izomorfizmusra vonatkozót stb. Kitér a „tartalmi elemzés" sokat vitatott kérdésére, a beszélt nyelv — írott nyelv problémájára HJELMSLEV axiomatikájában, majd a glosszematika további perspektíváit vázolja (itt hivatkozik — egyebek mellett — arra, hogy a glosszematika a gépi fordítás során is felhasználható lesz V. V. IVANOV véleménye szerint), E. P. HAMP csikágói professzor, aki a BonpocH H3HK03HaHHíi hasábjain nemrég (1960, 1 : 74—77. 1.) érdekes cikket közölt a magyar magánhangzók hosszúságának fonológiai értékeléséről, ezúttal az egyesült államokbeli általános nyelvészet ötvenes években észlelt állapotáról ír (165—95). Megtudjuk, hogy az elmúlt évtized alatt két új, általános nyelvészeti jellegű folyóirat indult az Egyesült Államokban (General Lingustics 1955, Anthropological L. 1959). Számos adatot közöl HAMP a matematikai nyelvészet fejlődéséről ZiPFtől kezdődően, az amerikai fonetikai és fonológiai kutatásokról, a morfofonológiáról, a morfológia és a szintaxis területén végzett munkálatokról. Annak ellenére, hogy — mint maga is írja — az amerikai nyelvészetnek az a rossz híre szokott lenni, hogy nem foglalkozik a szemantikával, a felhozható bibliográfiai adatok ennek ellenkezőjáről tanúskodnak. Ugyanígy folytak kutatások a nyelvészet és az irodalomtudomány határterületein is. Nem hiányoztak az eredmények az olyan hagyományos kutatási területeken sem, mint a bilingvizmus, a dialektológia, a gyermeknyelv stb. Ugyanakkor a nyelvtudomány további fejlődése szempontjából ő is elsőrendű fontosságúnak tartja a transzformációs analízisnek az évtized vége felé feltűnt módszerét. A szöveges rész végén tér ki HAMP az alkalmazott nyelvtudomány kérdéseire, melyek közül a nyelvoktatás (anyanyelv- és idegen nyelvoktatás) problémáit tárgyalja részletesebben, ezen kívül utal a gépi fordításra. Csodálkozva vehetjük tudomásul az amerikai nyelvészet e vezető egyéniségének kijelentését, amely szerint az elmúlt évtized alatt nemcsak mennyiségileg nőtt az általános nyelvészeti publikációk száma, nemcsak témakörük szélesedett, hanem a nyelvészet végre önálló tudománynak kezd számítani, s nem függvénye többé a filológiának vagy az antropológiának: „Az általános nyelvészet nagykorú lett" (has come of age) (180).. . CH. C. FRIES a BLOOMriELD-,,iskolá"-ról ír (196—224). Sorai mögül eddig nem tapasztalt elevenséggel lépnek elő nemcsak a nagy amerikai tudós elméletének alaptételei, hanem emberi vonásai is: BLOOMFIELD — mondja FRIES — nagyon szomorú lenne, ha ennek a cikknek a címét meglátná, mert elítélt mindenféle „iskolát": a tudománynak véleménye szerint kumulatív és személytelen jellegűnek kell lennie. Alig volt közvetlen tanítványa, recenziói, cikkei, monográfiái révén hatott, ilyen irányú hatása alól viszont szinte senki sem vonhatta ki magát; ő maga, elismertetése tetőfokán is változatlanul nagylelkű, szerény, csendes volt. — FRIES cikkének alapvető részét persze nem az emberi jellemzés, hanem BLOOMFIELD fő tételeinek ismertetése foglalja el, így a hangváltozás „szabályosságáról", a pszichológia „kizárásáról", a jelentés felhasználásáról szóló nézeteié stb. A. SCHERER heidelbergi professzor (német nyelvű) tanulmányában az indogermanisztika állásáról tájékoztat (225—39). Míg e téren sikeres részletkutatások folynak, lényegében azon a módon, ahogy az BRTTGMANN Grundriß-eben nyert kodifikálást, magának az indogermanisztikának az alapjait — mondja SCHERER — támadják egyrészt a strukturalisták — nem ismerve fel szinkrón beállítottságuk egyoldalúságát —, másrészt egyes, a szerző véleménye szerint „konzervatív beállítottságú" indogermanisták, akik a rekonstruált formákat csak a gyakorlat követelte szimbólumoknak tekintik, és nem látnak bennük történelmi realitást. Ez utóbbiakkal rokon álláspontot foglalnak el azok, akik tagadják egy egységes indoeurópai ősnyelv egykori meglétét, és — mint PISATSTI — feltételezik, hogy eredetileg csupán egy nagyszámú dialektus-csoport állt fenn, melynek tagjai sok közös vonást mutattak fel. SCHERER véleménye szerint sem lehet természetesen leegyszerűsítve feltételezni az egységes indoeurópai ősnyelv létezését; inkább úgy kell elképzelnünk a dolgot, hogy számos különféle néptörzs különféle módon átvette az általunk történelmileg már meg nem fogható, „ősindoeurópai" nyelven beszélő nép nyelvét (vö. 228). Egy — a balti-szláv egységre vonatkozó — részmegjegyzéséből derül ki, hogy a szerző — WElSGERBERrel egyetértésben — egységes, közös nyelven egy egységes „modust" látavilág kategóriákba öntésére vonatkozóan („eine gemeinsame ... Sprache..., d.h. ein... einheitlicher Modus, die Welt in Kategorien zu erfassen" 230). Ennek a weisgerberi gondolatnak, mely különben az etnokngvistáknál is fellelhető,2 a tudományos 2 A fentebb (1. 1. sz. lábjegyzet) idézett szovjet gyűjteményben megtalálhatók az etnolingvisztika alapvető munkái, ezek egy amerikai és egy szovjet bírálata (az utóbbi a kötetet szerkesztő V. A. ZVEGTNCEV tollából): i. m., 111—212 1.