Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Sulán Béla: Magyar -ó > szláv -ou > -ov? 209

MAGYAR -Ó > SZLÁV -OU ~ -OV? 217 nyelvekből idézett (idevágó) magyar jövevényszavak hatalmas tömege akkor is, ha azok átvételének korát itt nem is vizsgáljuk, mert az esetek döntő többségében — szláv nyelvtörténeti szótárak híján — nem is tudnók megállapítani. Megjegyzendő, hogy BÁRCZI (i. h. és MNy. XLIX, 35—6) újabban elismeri, hogy az az egyes nyelvjárásainkban ma meglevő ou, oü-fóle záródó típusú kettőshangzók esetleg valóban „megőrzött régiségek", — ez a megállapítás azonban nyilván elkerülte HADROVICS figyelmét, és így nem aknázhatta ki magyarázási lehetőségként. 8. HADROVICS magyarázatáról az eddigiekben elmondott véleményemet a következőképpen foglalhatom össze: a) HADROVICS magyarázatának egyik nagy gyengéje az, hogy ő a kérdéses jelenséget e s a k a szerb-horvátban vizsgálja, és nem veszi figyelembe, hogy az a magyarral érintkező valamennyi szláv nyelvben, illetve nyelvjárásban megvan. Ebből már levontam az elméleti következtetést: ,,nyilván való, hogy a magyar jövevényszavak ilyen sokaságának -ov szóvégét a különböző szláv nyelvekben nem lehet HADROVicsnak a szerbhorvát n y e 1 v belső fejlődésére valószínűsített érveivel magyarázni" (6. fejezet). Erre a gyenge pontra, mint ennek a magyarázatnak alapvetően téves elemére, tőlem függetlenül rámutatott SZTOJKOV is (i. m.) hivatkozva arra, hogy ilyen módon a bánáti bolgár nyelvjárások kérdéses magyar jövevényszavainak -of, -uf végződését nem lehet magyarázni, minthogy a bolgárban esetragozás — nincs. Helyes ösztönnel arra is rámutatott SZTOJKOV, hogy e jelenség forrását alighanem a magyar nyelvjárások hangtani viszonyaiban kell keresni, ő természetesen a kérdésben tovább nem juthatott, nem is törekedhetett erre, minthogy ő bolgár dialektológus, és a magyar hangtörténetben és nyelvjárástanban járatlan. b) HADROVICS magyarázatának másik nagy hiányossága pedig az, hogy ma is fenntartás nélkül elfogadja GOMBOCZ idézett elavult tételét, és egyáltalán nem fordít figyelmet a magyar diftongusok nyelvjárási vizonyaira — még a szerb-horváttal érintkező magyar nyelvjárásokban sem. Ezekhez még valamit hozzá kell tennem. Nem megnyugtató az sem, hogy HADROVICS, amikor a magyar eredetű szavak szóvégének alakulását a latin eredetű „szavak" fejlődésének analógiájával próbálja magyarázni, voltaképpen nem latin eredetű közszavakat, hanem négy latin t ulaj donnevet idéz példaként és ezek közül kettővel tudja a magyar eredetű szavak szóvégéval kapcsolatban feltett analóg fejlődést (egy -r-elem kifejlesztése a nominativus -o-ja és az indirekt esetek ragja közt) szemléltetni, de megjegyzendő, hogy e latin eredetű nevek nominativusa -o végű maradt az indirekt esetekbeli másodlagos v ellenére is. Ilyen fejlődés végbemehetett talán egyes szavak esetében, sőt ezek analógiás úton hathattak is, de ily módon aligha lehet' megmagyarázni a -ov nominativusi végződés eredetét a szavak óriási tömegében. Végül növeli HADROVICS magyarázatával szemben támadt kételyeimet az is, hogy az -o, -ol és -ov végű szerb-horvát alakok közötti látszólagos ellentmondást másképp is fel lehet oldani. Erre a későbbiekben még szintén kitérek. 9. Mivel a) a jelenség nem egy, hanem a magyarral érintkező többi szláv nyelvből is ismert, továbbá b) mivel a mai magyar köz- és irodalmi