Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Sulán Béla: Magyar -ó > szláv -ou > -ov? 209

216 SULÁN BÉLA 7. Amikor ugyanis GOMBOCZ kidolgozta — helyesebben: összefoglalta — a magyar hangtörténetet, még nem vizsgálták szisztematikusan a magyar nyelvjárások hangtani «~ fonológiai viszonyait. GOMBOCZ tehát csak az írásos nyelvemlékekre támaszkodhatott, és ezeknek száma az ómagyar kor végéig vajmi kevés, ezek is véletlenül őrződtek meg, semmiképpen sem képviselik tehát az egész magyar nyelvterületet. Ezekben az ómagyar nyelvemlékekben, ami az írásbeliség gyakorlatát illeti, valóban tapasztalható a monoftongizációra irányuló tendencia, illetve — és talán pontosabban mondva: a helyesírás egyszerűsítésére —, valamint az írásbeli gyakorlat egységesítésére való törekvés. Mivel ez a tendencia valamennyi megőrződött korabeli emlékben észlelhető, GOMBOCZ úgy látta, hogy a diftongusok az ómagyar kor végéig az egész magyar nyelvterületen monoftongizálódtak. GoMBOcznak ezt a tételét a maga korában általában — mintegy hangtörvényként — elfogadták. Nem véletlen, hogy az e tekintetben megvolt korábbi teljes egyetértés éppen az ötvenes években bomlott meg, és ma már aligha van GOMBOCZ tételének olyan híve, aki azt maradéktalanul vallaná,, kivéve egy-két egykori tanítványát, aki GOMBOCZ óta már nem tart lépést a magyar nyelvtörténeti kutatással. A harmincas években fellendült magyar nyelvjárási kutatások, de különösen az 1949 óta a Nyelvtudományi Intézet keretében rendszeresen végzett munka nyomán ugyanis kitűnt, hogy az, au-, ou-íéle, záródó típusú diftongusok a mai magyar nyelvterület tekintélyes részén, és különösen peremvidékein ma is élnek, szóbelseji és szóvégi helyzetben egyaránt. Érthető tehát, hogy az ómagyar diftongus sorsának megítélésében ezek után fordulatnak kellett bekövetkeznie: GOMBOCZ tétele felülvizsgálatra szorult. Ma már vitathatatlan, hogy az ómagyarban mutatkozó monoftongizálódási tendencia nem érvényesült az egész magyar nyelvterületen: annak jelentős részén a diftongusok megőrződtek a közép-magyaron keresztül máig. A záródó diftongusterület olyan nagy, hogy az azon élő diftongusokat semmiképpen sem lehet a közép-magyarban — és különösen főleg a XVIII. században — keletkezett és elterjedt másodlagos diftongusoknak tekinteni (mint pl. BÁRCZI teszi, i. h.). Hiszen ebben a korban a nyelvjárások közt meginduló és az irodalom fejlődésével, terjedésével, valamint a polgáriasulás felé való fejlődéssel egyre gyorsuló kiegyenlítődése mellett már nemcsak hogy egy akkor kialakuló nyelvjárási sajátság nem terjedhet el ekkora — és szinte az egész magyar nyelvterületet átfogó — területen, hanem még az ősrégi és régi, igen elterjedt sajátságok is egyre inkább tért vesztenek,, és egyre inkább a peremvidékekre, illetőleg a nyelvterület belsején is egyre szűkebb területekre szorulnak vissza. Ezzel természetesen nem akarom tagadni azt, hogy nyelvjárási sajátságok nem keletkezhetnek a nyelvjárások integrálódásának meggyorsulása körülményei közepette, vagy akár az egységes nemzeti piac kialakulása után, a már nemzeti fejlődés körülményei közt. Erre a magyar nyelvjárások történetéből és más nyelvek nyelvjárásosságából is tömegével idézhetnénk példákat, csakhogy egyetlenről sem tudnók kimutatni azt, hogy ezek nagy területen elterjedtek, elterjedhettek volna. Az ómagyar diftongusok sorsáról szóló újabb felfogást tehát a magyar nyelv(járás)történet tényei teljes mértékben^ igazolják, de igazolják a más nyelvek ~ nyelvjárások történetéből leszűrt általános nyelvészeti ismereteink is. Ezért GOMBOCZ elavult tételének mai hívei, így HADROVICS is, ma már semmilyen elfogadható érvekkel nem tudják erre a tételre épített elméleteiket igazolni. Végeredményben az újabb felfogást támogatja a szláv