Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Sulán Béla: Magyar -ó > szláv -ou > -ov? 209

MAGYAK -Ó > SZLÁV -OTT ~ -ov? 215 508.). Miután megvizsgálja a latin eredetű -o végű szerb-horvát szavak, helyesebben nevek (Leo, Nero, Otto, Scipio) alaktani viselkedését, amelyek ragozva vagy megtartják latin -n tövüket (gen. Leona, Nerona, Ottona, Scipiona), vagy — szerinte a népi ragozásban — a latin -o és a horvát rag közé egy -v-t fejlesztenek (példái: Leova, Ottova . . .), megállapítja, hogy a magyar -ó végű szavakat (amelyek mind népi átvételűek) is így ragozhatták (pl. nom. aëo, gen. asova, dat. asovu stb.) és ,,a -v-s indirekt esetekből való elvonással könnyen jöhettek létre az -ov végű nomimativusok" (i. h. 509.). — Ezzel aztán HADROVICS megmagyarázni véli a szerb-horvát -ov végű magyar jövevényszavak különböző változatai közt mutatkozó ellentmondásokat is, pl. az -o-ra végződő alakváltozat korábbi előfordulását az -ov végű alakváltozatnál, vagy az -o és -ov szóvég váltakozását ugyanabban a szóban ugyanannál a szerzőnél. Magyar szempontból ez az eredmény HADROVICS szerint azt jelenti, hogy a szerb-horvátban -ov-ra, végződő magyar jövevényszavak újabb és nagyobb része egy -d-ra végződő magyar előzményre megy vissza. Szerinte ugyanis az ómagyar diftongusok monoftongizálódtak, tehát az ómagyar kor után a tárgyalt szavak a magyarban csak -ó-ra végződhettek, csak szóvégi -ó-val kerülhettek át a szerb-horvátba és csak a szerb-horvát nyelvben történt belső fejlődés útján nyerhették -ov végződésüket. 6. Bármennyire is tetszetős HADROVICS magyarázata, nehéz vele egyetérteni. HADROVICS a jelenséget csak a szerb-horvátban vizsgálja, és nem említi, hogy ez a magyarral érintkező valamennyi szláv nyelvben megvan, mint azt az általam idézett bőséges példaanyag bizonyítja. Nyilvánvaló, hogy a magyar jövevényszavak ilyen sokaságának -ov szóvégét a különböző szláv nyelvekben nem lehet HADROVicsnak a szerb-horvát nyelv belső fejlődésére valószínűsített érveivel magyarázni. Nem lehet ma már abból kiindulni, hogy az ómagyar diftongusok egyszerűsödtek, illetve a kettőshangzók monoftongizálódása az ómagyar kor végéig a magyar nyelv egészében lezajlott, — mint azt GOMBOCZ (OM. II, 1. rész 83.1.) és nyomán HORGER (Magyar Nyelvjárások, 37—43.1.) vallotta. Nem állíthatjuk tehát azt sem, hogy az -ov szláv szóvég az újabb keletű magyar jövevényszavakban nem lehet egy záródó típusú szóvégi magyar kettőshangzó átvétele. Ennek a GoMBOCz-fóle felfogásnak ugyan még ma is vannak tekintélyes hívei a magyar nyelvészek közt (vö. pl. BÁRCZI, Hangtörténet2 96— 99. 1.), de van ma már számos és nem kevésbé tekintélyes ellenzője is, akik — úgy vélem — a magyar kettőshangzók történetének helyes értelmezését képviselik (vö. PAIS, Irányelvek a magyar hangtörténet tárgyalásához. MNy. XLVI, 111. 1., továbbá BENKŐ, MNy. XLVII, 223. 1., KÁLMÁN, NyK. LIV, 282. 1., DEME, Nyelvatlaszunk funkciója és további problémái. Budapest 1956. 311. 1.). Ez az egyre erősebb ellenvélemény legalábbis óvatosságra és a magyar nyelvtörténeti, és természetesen és elsősorban a magyar nyelvjárási anyag gondosabb számbavételére kell, hogy intse azokat, akik ma is a régibb felfogást vallják ebben a kérdésben, mint már PAIS felhívta erre a figyelmünket (i. m. 109. 1.). Ezért nem lehet kizárni annak lehetőségét, hogy a szláv nyelvekbeli idevágó magyar jövevényszavak -ov végződése esetleg egy magyar záródó típusú -au r^ -ou diftongus folytatása.