Nyelvtudományi Közlemények 64. kötet (1962)

Tanulmányok - Sulán Béla: Magyar -ó > szláv -ou > -ov? 209

214 SULÁN BÉDA országon nehezen hozzáférhető kötetben, célszerűnek tartom itt részletesen ismertetni HADROVicsnak a tárgyalt jelenségekre vonatkozó fejtegetéseit. HADROVICS a ka]- nyj.-beli magyar elemek átvételének kronológiáját a magyar hangtörténet két sajátsága alapján próbálja tisztázni. Ezek 1. az ómagyar rövid magánhangzók nyíltabbá válása egy fokkal (higy > hëgy, \ kiriszt > kereszt, \ gyüngy > gyöngy, \ humak > homok, \ bukur > bokor stb.), és 2. az ómagyar diftongusok egyhangúsodása (-au ~ -ou > ó, eü > ö). E magyar hangtörténeti sajátságok érvényesítése a szóátvételek kronológiájának megállapításában elvileg helyes: mivel a szerb-horvátban e két hangváltozás nem érvényesült, azok a magyar jövevényszavak, amelyek e változásoknak a magyarban való lezajlása előtt kerültek át a szerb-horvátba, a korábbi magyar hangállapotot, azaz a zártabb fokot és a diftongust kell, hogy őrizzék. Az első sajátság érvényesítésével HADROVICS kétségtelenül eredményeket ér el. Az ómagyar diftongusok egyhangúsodása tételének érvényesítése azonban nem vezet kétségtelen eredményre, sőt, az esetek nagyobb részében egyáltalán nem vezet semmilyen eredményre, noha HADROVICS — mint ez fejtegetéseiből kitűnik — az egykori magyar diftongusok egyhangúsodását, GoMBOCZcal összhangban, általános érvényű hangváltozásnak tekinti, amely az egész magyar nyelvterületre kiterjedt, minden magyar záródó diftongust elért. HADROVICS is látja, hogy a szerb-horvátban meglevő magyar jövevényszavak tömegének szóvégét nem lehet az ómagyar diftongus megőrzésével magyarázni, mert az esetek túlnyomó részében kétségtelenül nem ómagyarkori átvételekről van szó. Ezért H. más magyarázattal próbálkozik, hogy megfejtse, hogyan keletkezett az átvett magyar szavak (szerinte) szóvégi ó-ja helyén a szerb-horvátban szinte általános -ov szóvég. HADROVICS, amikor az ómagyar diftongusok egyhangúsodásának tételét próbálja alkalmazni, számbaveszi azt az igen bonyolult képet, amely az alakok többféleségéből adódik: ,,a régi magyarban ou ra, a maiban ó-ra végződő szavak a szerb-horvátban -ov, -ol és esetleg -o végződéssel fordulnak elő" (508), mégpedig nem valamiféle pontosan elhatárolható területi megoszlásban, sőt „egyazon szerző is hol az egyiket, hol a másikat használja" (pl. PERCOáic-nál előfordul a Laslo és Laslov alakváltozat is — i. h. 509.); ,,sőt, mi több: arra is vannak adatok, hogy az -o kronológiailag megelőzi az -ov szóvóget, mint pl. az aso, asov (< m. ásó) esetében, ahol a legrégibb adat az a$o alakra vonatkozik." Az adatok ilyen ellentmondásossága mellett HADROVICS arra a következtetésre jut, hogy a szerb-horvátban nagy számban meglevő -ov végű magyar jövevényeket nem lehet egységesen az ómagyar diftongus megőrzőinek tekinteni (ami egyébként az ómagyar diftongusok sorsát illető felfogásából logikusan következnék), az -o szóvégben viszont a fejlődés egy újabb fokának képviselőjét látni. Ezért a továbbiakban helyesen mutat rá arra, hogy ,,külön kell azonban kezelni a szobelseji és a szóvégi helyzetű diftongusokat, minthogy a szóvóg alakulására morfológiai mozzanatok is befolyással lehettek". HADROVICS más magyarázatot keres a szerb-horvátba átkerült magyar jövevényszavak -ov szóvége eredetének megmagyarázására; a magyar jövevényszó-kutatásban szinte egyeduralkodó hangtani-hangtörténeti szemponttal szemben — amelynek érvényesítése a tárgyalt jelenség magyarázatában nem vezetett sikerre — alaktani nézőpontot érvényesít: rámutat, hogy a szobelseji, illetve szóvégi helyzetben levő diftongusokat célszerű külön kezelni, „minthogy a szóvég alakulására morfológiai mozzanatok is befolyással lehettek" (i. h.