Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Szántó Éva: cirill (ism.) 448

452 ISMERTETÉSEK — SZEMLE 1. a fonémák részvétele az alternációkban, 2. az illető fonémacsoport (vagy egy fonéma) használata: a) a szó elején, közepén, végén, b) a hangsúllyal kapcsolatban, c) más fonémák szomszédságában, 3. a fonémacsoport szerepe a szótagalkotásban és szótagolásban (szótagalkotó és nem szótagalkotó fonémák, zárt és nyitott szótagokban stb.). Magától értetődő, hogy a fonematikus aspektus a lényegesebb a fonémák egymáshoz való relációjának megállapításában. A fonémák relációjának megállapításában igen fontos szerepet játszanak az alternációk, különösen a helyzeti alternációk, amelyek egy adott nyelvben funkcionáló fonetikai váltakozásokon alapszanak. De a fonémarendszer megértéséhez szükségesek a hagyományos morfológiai alternációk is, mivel ezek megvilágítják a fonémák közötti viszonyt (lásd a példát a 450. lapon). A második, ,,a kiejtés akusztikai és anatómiai-fiziológiai alapjai és a hangok auditív érzékelése" című fejezetben a szerző leszögezi, hogy a beszódfolyamat fizikai oldalának két aspektusát kell megkülönböztetni: a beszédszervek működését és az akusztikai aspektust. Mind a két aspektus, annak ellenére, hogy szoros és komplikált kapcsolatban van egymással, bizonyos értelemben autonóm. A XIX. századtól napjainkig vitáznak azon, hogy a beszédhangok leírásánál melyik aspektusból kell kiindulni. ZINDEE véleménye szerint az artikuláció és a hangzás olyan mértékben indukálja egymást, hogy mindkét aspektus egyformán lényeges a fonetika számára. ZINDEB a továbbiakban az akusztika alapfogalmait, a beszédszerveket, a hallás elméletét, továbbá a beszéd és a hallás fiziológiáját ismerteti. A harmadik és negyedik fejezetben a mássalhangzókat és a magánhangzókat írja le részletesen a szerző. A magánhangzókat a szerző oszcillogrammokkal illusztrálja. Megmutatja: menynyire komplikált az oszcillogramma „olvasása". Mint ismeretes, egy és ugyanazon magánhangzó oscillogrammja különbözni fog, ha a hangot más magasságban ejtjük. Ezért az oscillogrammák nem adnak lehetőséget arra, hogy akusztikailag hitelesen jellemezzük a magánhangzót, vagyis hogy kimutassuk a magánhangzó formánsait. Zinder kimutatja a spektrogrammok adatainak hiányosságát. Ezek ugyanis csak olyan hangok elemzését adják meg hitelesen, amelyek tovább tartanak, mint négy-öt századmásodperc. A szerző a magánhangzókat a hangkópzéshez szükséges levegőmennyiség, a magánhangzó ernyedtsége vagy feszültsége, intenzitása, hangszíne és időtartama szerint elemzi. Ezután áttér a magánhangzók képzésének leírására és osztályozására. Az ötödik, „A fonéma a beszédfolyamatban" című fejezet a következő alfejezetekre oszlik: a fonémák módosulása, a fonéma-módosulás vizsgálatának módszerei, a fonéma alternáció, a hang változás. A nyelv egészében véve kommunikáció. Ebből következik, hogy a konkrét beszéd minimális egysége is a kommunikáció célját szolgálja, ós kell, hogy valamilyen jelentés hordozója legyen. A különféle nyelvekben alig van olyan szó, amely csak egy fonémából állna, s ezért csak a legritkább esetekben fordul elő az, hogy egy-egy fonómából álló szó egyidejűleg mondat is legyen. A legtöbbször a mondat több szóból áll, a szó pedig több fonémából. Vagyis a fonémák a beszédfolyamatban egymással lineáris kapcsolatba kerülnek, s ez a fonéma természetes létezési formája. A klasszikus fonetika megkülönböztet állandó hangokat (Stellungslaute) és átmeneti hangokat. Eszerint úgy tűnik fel, hogy a beszédfolyamat bizonyos mennyiségű statikus elemből áll, amelyet az átmeneti hangok „összeragasztanak". Fonematikus szemszögből vizsgálva az ilyen megkülönböztetés helytelen. Az átmeneti hangokat nem tekinthetjük fonémáknak, mert nem szerepelnek a statikus hangok nélkül. Nem lehet azonban csak az álló hangokat fonémának nevezni, mert így fonematikus szempontból az átmenetiekben csak lényegtelen hangokat látnánk. Ez viszont azt jelentené, hogy a fonómákon kívül a nyelvben még valamilyen más hangegységet ismerünk el. Ez pedig ellentmondana az egész fonémaelméletnek. így tehát a statikus hangok az átmenetiekkel együtt egy komplikált és (akusztikai és fiziológiai szempontból) nem egyértelmű egységet képeznek. A kísérleti fonetika adatai azt bizonyítják, hogy a hangok „nem egyformasága", különbsége, nemcsak a hangok egymásbaolvadásával, egymásrahatásával magyarázható. Tehát a hang akusztikailag nem egységes. Mint ismeretes, a még izoláltan ejtett hang is bizonyos mozgás eredményeként jön létre. A hangképzésben statikus állapotot felfedezni nem lehet. Az exkurzió (implosio), tartás és rekurzió (explosio) az egész hangra akusztikailag jellemző, és a hang fonetikai tulajdonságai