Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)
Tanulmányok - Szántó Éva: cirill (ism.) 448
ISMERTETÉSEK — SZEMLE 449 fonetikusokra (főként a moszkvai fonetikai iskolára): a szó fonetikai elemzése kétségkívül a szó morfológiai elemzésén keresztül folyik. A fonémának nincs önálló jelentése, de potenciálisan feltétlenül összefüggésben áll a jelentéssel. A fonéma a nyelv potenciális minimális egysége; potenciális, mivel a morfémákban ós a szavakban a jelentéssel kerülhet közvetlen vagy közvetett kapcsolatba. A fonéma mindig a szavak egymástól való megkülönböztetésére és jelölésére szolgál. De a fonéma nemcsak a szavakat különbözteti meg egymástól, hanem a grammatikai formákat is. Ezek szerint beszélhetünk a fonéma szómegkülönböztető és formamegkülönböztető funkciójáról.4 ZINDER megjegyzi, hogy már SCSERBA hangsúlyozta a fonéma formamegkülönböztető funkcióját, de ez a gondolata feledésbe merült. A fonéma (ha nem a beszédfolyamat tartamát vesszük, ahol minimális hangegységnek tekinthetjük) komplikált, összetett jelenség. Mint ismeretes, megkülönböztetik a fonéma releváns és irreleváns jegyeit. De ZINDER és a szovjet fonetikusok zöme nemcsak a fonéma releváns, a többi fonémától elkülönítő jegyeit tartja lényegesnek, hanem az irreleváns jegyeket is. A fonéma irreleváns jegyeinek óppenúgy, mint a relevánsoknak „szófelismertető" funkciójuk van.2 ZiNDERnek ez a megállapítása is nagyon lényeges. (Lásd erről részletesebben a 450. oldalon.) A fonéma és a beszédhang — mint már említettük — nem azonos. Egy és ugyanaz a fonéma különböző fonetikai helyzetbe kerülve akusztikailag (és természetesen fiziológiailag is) változik, de mindezek ellenére nem tekintjük más fonómának az akusztikailag másképp hangzó „variánst". A variáns lehet kötelező ós fakultatív. Kötelező a variáns, ha nyelvi szociális értéke van, s kötelező az egész nyelvi közösségben. À fakultatív variáns az egyéni eltéréseket foglalja magában. A kötelező variánsokon b3lül célszerű helyzeti és kombinatorikus variánsokat megkülönböztetni. Az előbbi'olyan nyelvekben található, ahol a fonéma minősége a nyomatéktól függ. Példaként említhetjük az orosz magánhangzók mennyiségét, amely szoros összefüggésben áll a nyomatékkal. Ha a szótag hangsúlyos, akkor a magánhangzó meghosszabbodik. Ha a szótag hangsúlytalan, a magánhangzó rövidebb lesz, s nemcsak mennyiségben, de minőségben is megváltozhatik (redukálódhatik). (A német „Murmel-e" is ilyen jellegű.) A kötelező variánsok változhatnak a hangkörnyezet hatására is. Magától értetődő, hogy a szomszédos hangok kölcsönösen hatnák egymásra. Például az a magánhangzó egy t után feltétlenül különbözik egy p után álló a-tól, legalábbis a szó kezdetén. Ezek a hangkörnyezet hatására létrejött variánsok ZINDER szerint kombinatorikus alternációt akotnak. A kötelező variánsok kiejtése a beszédstílustól is függ. SCSERBA például megkülönbözteti a „teljes" stílust (pl. a nyilvános fellépések stílusát) ós a társalgási stílust. Függ továbbá a beszéd emocionális tartalmától. De a fonéma-elmélet számára csak a fonéma helyzeti és kombinatorikus alternációi lényegesek. A kötelező variánsok nem egyenértékűek fonematikus szempontból. Egy fonéma variánsai közül ugyanis általában egy valamely variáns a legtipikusabb. Ez az a variáns, amely minimálisan függ a hangkörnyezettől. Gyakorlatban a fonetikában éppen ezek a főtípusok válnak a vizsgálódás tárgyává. Ezzel kapcsolatban gyakran találkozunk a szakirodalomban helytelen felfogásokkal, amelyek szerint a fő variáns és a fonéma egy és ugyanaz, továbbá ilyen helytelen meghatározásokkal: a fonémának van jelentésmegkülönböztető funkciója, a variánsnak viszont nincs. Ez azért helytelen, mert a fonéma nem azonos a fő variánssal. A fonéma, minden variánsában megnyilvánul és azokon keresztül létezik.Más szóval:minden variáns, minden beszédhang, valamelyik fonéma képviselője, és mindegyik konkrét hang lényeges, hiszen a szó hangtestét alkotja. ZINDER itt tulajdonképpen AVANYESZOV fonéma-meghatározásával vitázik. Véleményünk szerint ZINDER meghatározása a helyes: a nyelvben nincsenek különböző kategóriájú hangok. Ha van különbség köztük, akkor csak annyiban van, hogy potenciálisan felhasználhatók jelentésmegkülönböztetésre (beleórtve^ a grammatikai jelentést is), s ekkor különböző fonómákról van szó; ha pedig nincs köztük különbség, akkor egy fonéma variánsáról vagy variánsairól beszélünk. Vagyis nincsenek a nyelvben olyan hangok, amelyek nem ennek vagy annak a fonómának konkrét megnyilvánulásai, de lehetnek hangkülönbségek, melyek egy konkrét nyelvben nem fonematikusak. Különböző nyelvekben azonos fonetikai helyzetben levő fonéma helyzeti és kombinatorikus variánsai különböznek akusztikailag, illetőleg fiziológiailag. Ezért egy konkrét 1 CjI0B0pa3JIHMHTejIbHaíI H (J)0pM0pa3JIHHHTeJIbHaH 4>YHI<UHH <J>0HeM. 2 Ono3HaBaTejibHa», cjioBoy3HaBaTejibHaíi (JJVHKIÍHJI.
