Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Szántó Éva: cirill (ism.) 448

450 ISMERTETÉSEK — SZEMLE nyelvben a fonéma kötelező variánsainak határvonala nem a beszédszervek mechanizmusán, hanem a nyelvi hagyományon alapul. Mint már említettük, ZINDER •— éppúgy, mint a többi szovjet fonetikus — lényegesnek tartja a fonéma irreleváns jegyeit is. Ez a gondolat összefüggésben áll ZINDER egy másik megjegyzésével is: a fonéma variánsainak éppen olyan nyelvi jelentősége van, mint a fonémának. A kötelező variánsok helyes kiejtése is szociálisan meghatározott. Nem beszélve arról, hogy a kötelező variánsokban rejlik a fonémaállomány fejlődésének csírája, ezekből alakulhatnak ki később az önálló fonémák. Például felhozzuk az orosz k—tj (k—H) (neky—neieuib) morfológiai alternációt. Az orosz nyelvben a K—V eleinte a fonetikai helyzettől függő kötelező variánsok voltak, míg a mai orosz irodalmi nyelvben váltakozásuk független a hangkörnyezettől. Nem két variánsról, hanem két önálló fonémáról van szó, melyeknek nem fonetikai, hanem morfológiai funkciójuk lett. (Ugyanilyen eredetű a német Umlaut —• morfológiai szerepe a mai irodalmi német nyelvben.) Ezzel kapcsolatban megemlíteném azt az érdekes tényt, amelyre REFORMATSZKIJ professzor hívta fel figyelmemet, s amely kiválóan illusztrálja ZINDER gondolatát a fonéma variánsainak nyelvi jelentőségéről: az orosz nyelvjárások relevanciái lényegében véve megegyeznek egymással, míg a kötelező variánsok egyes nyelvjárásokban eltérnek egymástól, (az irrelevanciák) Például az o a kötelező varánsai hangsúlytalan szótagokban a mai irodalmi orosz nyélben A h, míg a nyelvjárásokban ezek a variánsok mások, s a variánsok alapján osztályozzák az orosz dialektológusok a mai orosz nyelvjárásokat, Két'feltételtől függ, hogy a variánsokat egy fonémához tartozóknak minősítjük-e, vagy sem. Az első feltétel: a hangkülönbségeket felhasználhatjuk-e a szó vagy nyelvtani forma megkülönböztetésére; a második: a fonéma szembeállítható-e más fonémákkal. Vagyis minden fonéma azáltal határozandó meg, ami megkülönbözteti, elkülöníti ugyanannak a nyelvnek a többi fonémájától. És ebben az esetben fontos a releváns és irreleváns jegyek fogalma — hangsúlyozza újból ZINDER. Mert a releváns jegyek azok, amelyek állandóak és jellemzők a fonéma összes variánsaira, míg az irreleváns jegyek csak egyes variánsokra jellemzők. Ezért a releváns jegyeket fonematikus jegyeknek is lehetne nevezni, míg az irrelevánsokat variatív jegyeknek —jegyzi meg ZINDER —, s e gondolatnak ez a világos megfogalmazása a könyv egyik erénye. Természetes, hogy a fonematikus jegyek állandósága nem fonetikai, hanem fonematikai (= fonológiai) síkon értendő. Pl. az orosz nyelvben az a fonéma, összehasonlítva az azonos fonetikai helyzetben levő többi orosz magánhangzóval, a legnyíltabb illabiális magánhangzó. ZINDER, fonológiai szempontból megállapítja, hogy a hangok akusztikai-fiziológiai hasonlósága egyáltalán nem jelenti azt, hogy az ilyen hangok egy fonémához tartoznak. Es fordítva: fonetikailag különböző hangok még nem okvetlenül más fonémák képviselői. A fonéma fonetikai skálája nagyon szóles lehet, s egyedül csak a releváns jegyek szabják meg a határt. Ha azonban a fonéma nyelvi hangegység is, akkor egy fonéma variánsainak — akármilyen széles is a variáció akusztikai skálája — okvetlenül kell valamilyen közös fonetikai tulajdonsággal is rendelkezniük — jegyzi meg ZINDER. Ezért szükségesnek tartja a fonéma akusztikai, fizikai síkon való tanulmányozását is. A szerző szerint a beszélő igyekszik minden fonémát minden fonetikai helyzetben egyformán kiejteni. Ez az ellentét a fonéma szociális jellege és annak sokoldalú, konkrét, fizikai megnyilvánulása között. A fonéma realitásáról szólva ZINDER megjegyzi, hogy a kérdésnek két oldalát kell figyelembe venni: először is azt, hogy a fonéma ténylegesen létezik a nyelvben mint speciális más egységektől különböző nyelvi egység, másodszor pedig azt, hogy a fonémának hangos megnyilvánulásain keresztül meg vannak a meghatározott — bár fonetikailag nagyon is bonyolult — materiális tulajdonságai. A szavaknak és a morfémáknak van anyagi „testük" és van jelentésük. A fonémának nincs jelentése, ezért különbséget köztük csak a különböző „hangzásban" lehet megtalálni. A fonémák bizonyos értelemben elkülönülnek a szavaktól éppen azért, mert számtalan sok szó felépítésében lényegében véve kevés számú fonéma vesz részt. Tehát a fonéma-állomány bizonyos értelemben autonóm jellegű a nyelvben. (ZINDER az ún. Analogiebildung számos példájával illusztrálja ezt a gondolatot.) ZINDER hangsúlyozza, hogy különféle iskolák képviselői között, amikor valamely konkrét nyelv fonéma-állományának megállapításáról van szó, a gyakorlatban nincs nagy eltérés. Nézeteltérések — és gyakran nagyon is lényegesek —, akkor merülnek fel, amikor a szavak és a morfémák fonéma-állományának meghatározására kerül sor. Egyesek véleménye szerint a fonómák közötti határ nem állandó (nem minden esetben lehet megállapítani például, hogy t vagy d stb. hanggal van-e dolgunk, vagyis ebben az esetben felmerül a neutralizáció problémája), mások véleménye szerint a fonémák közötti határ megállapítható. ZINDER a strukturalista neutralizáció-elmóletet helytelennek tartja,