Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)
Tanulmányok - Gáldi László: Probleme de lingvistică generală Vol. I. (ism.) 444
ISMERTETÉSEK — SZEMLE 445 megjelent dolgozatához,1 amely már-már a fonéma teljes tagadásához közeledett,2 valamint azokhoz a véleményekhez, amelyek a saussurei nyelvészeti felfogásnak egyoldalúan csak ellentétekre alapozott jellegét kifogásolták.3 Ionascu az ellentéteken kivül egy-egy fonémának pozitív jellegét, önmagával való azonosságát is hangsúlyozza: ha pl. tara [ejtsd: ts-] 'ország' helyett dz ara hangsort ejtenék, ez persze éppen úgy különbözik a dara és a zára hangsortól, mint maga a tara szó; mindazonáltal tara helyett mégsem ejthető dzarä, tehát a szókezdő % nemcsak oppozicionális, hanem pozitív entitás. Vitatható IONASCIT szerint a román jésített mássalhangzók jellege is: ha elfogadnék pl. a & + ea/ia hangcsoportnak E. PETBOVICI akadémikus javasolta b'a értelmezését, nemcsak az a bea 'inni' és abia 'alig' szavak közti reális különbség mosódnék el, hanem az a tény is, hogy •— legalábbis az irodalmi nyelvben — piaträ 'kő' helyett feltűnő a peaträ ejtés, és rneargä 'menjen' helyett sem lehet tetszés szerint miarga-t ejteni. IONASCU azonban nemcsak az ea és ia diftongus fonematikus jellegét védelmezi, hanem az a és î magánhangzókét is, melyeket PETBOVICI, mint ismeretes, hajlandó e és i variánsának értelmezni. A cikk befejező része sem érdektelen: itt a szerző többek közt azzal foglalkozik (128—9), miért külön fonéma e és e pl. a franciában, de egy fonéma az oroszban, ahol dtno [éto] és diriü [ef'i] esetében az e nyílt, illetve zárt jellege kombinatorikus, vagyis az utána következő mássalhangzó kemény vagy lágy (palatakzált) voltától függ. A gazdag lexikológiai anyagot (I. COTEANIT: Contributii la o Semasiologie sistematica. 11—34; E.SLAVE: Delimitarea argoului. 109—20; P. DIACONESCU: Omonimia si polisemia. 133—54; I. RIZESCU: Préfixe „asemantice". 155—66; T. POPA-TOMESCU: Fondul principal si derivarea. 167—72) lehetetlen teljes egészében áttekintenünk; hadd emeljünk ki azonban mindegyik cikkből legalább néhány gondolatot. I. COTEANIT, aki immár több mint 20 éves nyelvészeti múltra tekint vissza, H. KBONASSEB4 és K. BALDINGEB5 újabb szintéziseinek kiegészítése céljából azt vizsgálja, vajon lehet-e a jelentésfejlődés különböző irányait valamiféle .általánosabb jellegű szabályba foglalni. BBÉAL szkepticizmusával szemben COTEANIT azoknak kísérleteihez csatlakozik, akik — mint DABMESTETEB és SÄINEANU — legalább óvatos bizakodással tekintettek a rendszeres jelentéstan kialakulása elé. COTEANIT mindenekelőtt a szavaknak eredetileg többnyire konkrét tárgyi jelentését emeli ki: ebben az értelemben alkalmazza ismét Darmesteter példáját, amely szerint: fluvius — quod fluit,6 tehát a név a víz mozgására utal s nem, mondjuk, a partok jellegére (16). COTEANIT további tétele az, hogy a szónak a konkrét beszédaktusban nem ún. főjelentése érvényesül, hanem mindig az a jelentése, ame y a beszédhelyzet valóságának legjobban megfelel (ha kakukkos órát emlegetünk, rendszerint már nem gondolunk a madárra stb. 21).7 Ugyancsak a valóságtól meghatározottnak tekinti a jelentés megváltozását, amennyiben a szó jelentésváltozása rendszerint vagy a megnevezett tárgy jegyeinek megváltozásán alapul (vö. toll stb.), vagy pedig azon, hogy a beszélőnek a jelölt fogalommal kapcsolatos állásfoglalása változott meg (1. a latin invitare jelentésfejlődését).8 Cikke befejező részében COTEANIT foglalkozik a nem külső tényezőktől determinált jelentéstani mozzanatokkal is (27 kk.); ezek közül egyeseket, így a szinonimia, a homonímia és a poliszémia kérdését, külön is tárgyal PAULA DIACONESCIT (133 kk.). A más tanulmányaiból előnyösen ismert szerzőnő különösen az azonos etimonú homonim szavakat vizsgálja; a kérdés természete következtében persze ő sem talál teljesen biztos kritériu-1 Hat sich die Phonologie überlebt? Zschr. f. Phon. u. allg. Sprachwiss. IX. (1956) ; 4. szám. 2 IONASCU fonéma-meghatározását hadd idézzük a cikkéhez fűzött francia összefoglalás szavaival: „Le phonème existe sous la forme de ses variantes combinatoires qui se présentent, chacune à son tour, sous la forme de nombreuses variantes individuelles. Les traits caractéristiques du phonème se répètent dans chaque variante et, de cette manière, on peut dire que le rapport entre la variante et le phonème représente l'unité dialectique du particulier et du général." (132) 3 Vö. különösen AL. GBAITB: CTpyKTypajiH3M M MapKCHCTCKaii jiHHTBHCTHKa. Bonp. H3. 1958/1, 62 kk. 4 Handbuch der Semasiologie. Heidelberg, 1952. 6 Die Semasiologie. Berlin, 1957. 6 La vie des mots. Paris, 1946, 40. 7 A szó különböző jelentései, COTEANIT szerint, rendszert nem alkotnak; e tekintetben a szerző nézetei a GBAUBéival azonosak (Studii de lingvisticä generale Buc. 1955, 14). 8 M. BBÉAL: Essai de sémantique. Paris, 1904, 104.
