Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Deme László: Papp László, Nyelvjárás és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában (ism.) 441

•m ISMERTETÉSEK — SZEMLE 443 Módszerének futólagos jellemzése után eredményeiből is csak a legfontosabbakat emelném ki. Megállapítja és bizonyítja, hogy már a XVI. század közepétől jelentkezik a keleti területeken egy bizonyos, nyelvjárási szélsőségektől eléggé mertes írott nyelv, melynek legkövetkezetesebb képviselői a nagyurakat szolgáló vándor deákok (107). E norma követése a hatósági nótáriusoknál már jóval gyengébb (142), s ezek közül is kevésbé érvényesül a megyei jegyzőknél (196) és a nagyobb városok bennszülött nótáriusainál (129, 133), mint a kisebb helységek tanácsi irataiban (143). Ezt — meggyőzően -— azzal magyarázza, hopy ez utóbbiak jegyzői nem helyben nevelt, s nem is állandósított deákok, hanem a főurakat szolgálókhoz állnak közelebb. Kohója a nyelvi egységesülésnek az erdélyi fejedelmi kancellária (204), s a század végére már a királyi felsőbb hatóságok is (206), bár ezek viszonylag kevés iratot bocsátanék ki magyarul. Végeredményben a megyei nótáriusoknál, a városi jegyzőknél, s ugyanígy a tollforgató uraknál is a műveltségi fok, majd lassan a kor a nyelvjárásosság megőrzésének vagy levetésének legfontosabb tényezője : a század vége felé ezeket is magával sodorja lassan — s gyakran öntudatlanul — az írott nyelvi norma terjedésének folyamata (73, 196). Az élharcosoknak a hivatásos, vándorló deákokat tartja, akik tudatosan törekszenek egy helyhez nem kötött, szélsőségeket kiküszöbölő nyelvhasználati forma kialakítására és érvényesítésére (83), amiben szerinte része lehetett még az ébredő nemzeti öntudatnak is (222). — Hogy ez egy főúri beszélt „köznyelv"-félével is összefüggene (81, 219), az azért inkább még csak feltevés. » Mindenesetre: e norma viszonylag kialakult jellegű (leírása: 212), s elég széles földrajzi hatókörű (220). Széles, de mégsem korlátlan, mert például az alföldön működő deákok a (budai) basák körül egy alföldiesen ö-ző írott nyelvet alakítanak ki (mely nyomaiban a vizsgált területre is eljut), s azt használják mintegy normaként (141, 208); a nyugati részeken meg egy másfajta ö-ző írott nyelv alakult ki (210); — de a háromféle írott nyelv közül éppen a vizsgált a legerősebb, s a maihoz leghasonlóbb. Hogy a nem deáki irodalom mennyire követi ezt, azt a szerző nem vizsgálhatta; ámde a kor legműveltebb, legeurópaibb s egyben legmagyarabb írója, Balassi maga is ennek hatókörébe tartozik (225). — Nem feladatom, hogy említett munkám eredményeivel részletesen összevessem e dolgozat megállapításait; de a futólagos összevetés arról nyugtat meg mindkettőnket: PAPP LÁszLÓnak jóval nagyobb anyaga sem mond lényegesen mást, mint az én szerény kísérletem, akár a norma létét, akár hordozóit, akár érvényét illetően nézzük is. De ami nálam sokszor csak feltevés vagy következtetés volt, az e dolgozat után már mind bebizonyított tény. Magát a kitapintott írott nyelvi normát a szerző inkább kiegyenlítődéses keveredménynek tartja, mintsem valamelyik nyelvjárás felemelkedésének (110); s még megjegyzi: ha meg nyelvjárás lenne, szerinte inkább Biliar északi, Szatmár déli részéről származik, mintsem Zemplén—Abaúj tájáról, ahogy ezt bizonyos hagyomány tartja (151). Engem következetesen azok közé sorol, akik az írott nyelvet a Zemplén—Abaúj vidéki nyelvjárásból eredeztetik (passim). Most esek néhány idézetet ellenérvül: „az elmondottak egyáltalában nem arra mutatnak, hogy a két felvázolt nyelvtípus [ti. az északkeleti nyelvjárás s az e területen járatos írott nyelvi norma] egyszerűen az egyik és a másik nyelvjárás viszonyában lenne" (A XVI. sz. végi nyelvi norma 89); ,,[mai köznyelvünk] lényegében ugyanazon az úton alakult ki, amelyen korábban az irodalmi nyelv is: a nyelvjárások kiegyenlítődéses keveredésével" (RefNy. 52); ,,[PAIS keveredményes eredetűnek tartja irodalmi nyelvünket, KÁLMÁN egyik nyelvjárásunk felemelkedésének.] Nem gondolnám, hogy a kétféle felfogást feltétlenül szembe kell állítanunk egymással. Az igaz, hogy a kancelláriai »köznyelv« alighanem inkább keveredményes eredetű, s ilyen lehet a későbbi litterátus csoportnyelv, meg a kialakuló írói nyelvhasználat is. . ." (uo. 50). — A nyelvjárási alapot tehát magam is régóta kiegészítő mozzanatnak, erősítő elemnek tartom, s fontosabbnak és elsőbbnek ennél a különböző nyelvjárásokból írásos célokra keletkezett középarányost, illetőleg középarányosokat. Valamit még a megírás módjáról ! A könyv érdekes, lebilincselő „detektívregény" az egyszeri olvasó számára; minden fejezete külön-külön is fordulatos, a nyomozás izgalma nemcsak meglátszik rajta, hanem óhatatlanul magával ragadja a szemlélőt is. Aki azonban az egyszeri elolvasáson túl használni is szeretné anyagát, visszakeresni benne bizonyos részeket vagy aelatokat, az igen nehéz dologra vállalkozik. Visszarémlik például valakinek egy kéznek az átlagosnál jóval nyíltabb hangállománya; — s hol keresse? Elkülönített adattár nincsen, mutatók nincsenek, a tartalomjegyzék is szűkszavú, nem árulkodik a részletekről. Végig kell böngésznie a művet, hogy ráismerjen homályos emlékei alapjára a szerednyei rektor írásában (85). Vagy valaki összesíteni szeretné magának a pedig alakjait, vagy a mássalhangzó előtti névelő a barát ~ az barát ~ ab barát típusú megolelásait : annak is végig kell mennie újból az egész művön. Nem tudom, nem kár-e ez, különösen egy olyan munkában, amelyik teljesen új, kiadatlan anyagot tár **