Nyelvtudományi Közlemények 63. kötet (1961)

Tanulmányok - Deme László: Papp László, Nyelvjárás és nyelvi norma XVI. századi deákjaink gyakorlatában (ism.) 441

442 ISMERTETÉSEK — SZEMLE ebben az újabb tanulmányában e kettőnek viszonyát vette beható vizsgálat alá. Hiszen túlzás nélkül elmondhatji k; ez a korszak a kulcs a magyar nyelvtörténet korábbi és további fejlődésének vizsgálatához egyaránt; a korábbihoz mint relatív vég, a továbbihoz mint kiindulópont; — legalábbis akkor, ha a fejlődés képét nem elsematizálni akarjuk, hanem teljes bonyolultságában megragadni. Bevezetőjének első kis fejezetében a szerző is rámutat a korszak és a téma fontosságára (3=—4). Utána a terminológia tisztázása céljából a nemzeti nyelv rétegeinek egymáshoz való viszonyát vázolja fel (4—9), majd bizonyos részletességgel az irodalmi nyelvünk kezdeteire és fejlődésére vonatkozó újabb irodalmat összegezi és bírálja (9—24), mindkét részben felhasználva a külföldi szakirodalomból oda kívánkozó részleteket is. Utána kitűzi a jelen munka célját, s meghatározza a követendő módszert (24—29). Eszerint vizsgálatának tárgya: ,,hogy az irodalmon kívüli írásbeliségnek a literátusoktól, illetőleg a literátus műveltségű személyektől származó XVI. századi emlékei milyennek mutatják e réteg nyelvhasználatát" (25); módszere pedig lényegében az, amelyet már idézett korábbi munkánkban mindketten alkalmaztunk: a nyelvjárás és a norma eltéréseinek és egyezéseinek számbavétele, az emléket leíró személy nyelvezetének és társadalmi helyzetének gondos mórlegelése, a vizsgálati egységeknek szigorú elkülönítése, de azután aprólékos egybevetése, s mindebből annak nyomozása, sőt legtöbb esetben eldöntése is: a társadalmi és műveltségi csoportoknak melyik rétege hogyan tükrözi, képviseli, esetleg építi azt az egységesülő nyelvi főtípust, amely e korban már bizonyos fokig normaértékkel bír; s milyen o normának nyelvi jellege, továbbá társadalmi és földrajzi hatóköre. (Ez .utóbbi kérdések összefoglalása a 211-—226. lapon.) A dolgozatnak legtestesebb, s természetesen legizgalmasabb része az a részletes vizsgálódás, amelynek során először hatósági szolgálaton kívüli, azaz főurak vagy nagybirtokos nemesek mellett szolgáló, vagy prédikátori, iskolamesteri és hasonló funeiókat betöltő hivatásos írástudók leveleit és beadványait elemzi (80—90); majd pedig a hatósági szolgálatban álk'két, mégpedig városi és községi tanácsi jegyzőkét (112'—146), váxniegyei hatósági embere két (147—196) ós országos szintű hatóságok: az erdélyi fejedelmi, a királysági nádori kancelláriák, a bécsi haditanács, a budai basák deákjaiét egyaránt (197—210). Ebben a részben saját levéltári kutatásainak anyagát használja fel (maga ez a másfél évtizedes gyűjtés is hatalmas érdem!); azaz számunkra eddig teljesen ismeretlen adattömeget tár fel, és vallat aprólékos módszerességgel, legtöbbször iratonként külön-külön választva, de állandóan összehasonlítva őket a közös mérőeszközül szolgáló mai irodalmi nyelvvel, s ezen keresztül végeredményben egymással is. Talán már e rövid tartalmi ismertetés is rámutat némileg : milyen fölényes biztonsággal mozog a szerző mind anyaga, mind módszere tekintetében ebben az igen fontos, de nem kevésbé bonyolult korszakban, amelyben az anyag összehordásán kívül a szempontokat, a móelszereket és az eredményeket is még javarészt magamagának kellett megkeresnie vagy éppen megalkotnia. De mégis kiemelnék vizsgálati eljárásának dialektikus, mindig a tényekhez és adatokhoz simuló s a valóságban lefolyt mozgásukat rekonstruáló folyamatából néhány, inkább csak példának szánt mozzanatot. Igen érdekes például a statisztikai módszer bevonása a vizsgálódásba, melynek segítségével egyik kezének e és § jeléről megállapítja, hogy az első a rövid, a második a hosszú e-féle hang jele (65); vagy másutt egy kilenc ügydarabból egyetlen kéz által összemásolt sorozatról állapítja meg, hogy gyenge -í-zése viszonylag egységes, s így alighai em a leíróé, nem az eredeti fogalmazóké (183). Szellemes és meggyőző az az aprólékos „íráslélektani" elemzés, amelynek során kimutatja, hogy a mássalhangzó előtti az és a névelőváltozatoknak látszólag rendszertelen váltakozása Butkay László írásában a z nélküli ejtés küzdelmét mutatja a z-s íráshagyománnyal, s akkor jelentkezik, amikor a leíró figyelme —fáradása folytán —kihagy (71—72). Rugalmas értékelésé egy irat egyetlen ö-ző adatának az, hogy e — nyilván szándéktalan — elírás a leíró deáknak éppen a nyelvi normához való, egyébként igen szigorú ragaszkodását bizonyítja (78). Nagy körültekintésre vall a szerzőnek az a figyelmeztetése is, hogy bizonyos esetekben az iratoknak a nyelvi eszményhez való hasonlatossága nemcsak alkalmazkodás lehet a normához, hanem az anyanyelvjárásnak ehhez való hasonlatossága is (69). —S igen fontos, módszertanilag is példamutató az a jó 20 lapos fejezet — a tartalmi vázlatból az imént ezt szándékosan hagytam ki —, melyben a szerző azt vizsgálja: „Miről ismerszik meg a deák" (91—111), s megmutatja: kellő körültekintés után lehet bizonyítani akár magával a bizonyítandó val is, azaz nem föltétlenül logikai bukfenc még egy ilyen okoskodás sem : ennek az iratnak alighanem deák a szerzője, mert igen gondos munka, s ez újabb bizonyíték amellett: milyen gondos munkát végeznek a .deákok (103); illetőleg: hogy a szerző deák voltát a nyelvi normához való ragaszkodás valószínűsíti, s ez azt mutatja: főleg a eleákok képviselik és terjesztik ezt a normát (95, 101, 106).