Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)

Tanulmányok - Sal Éva: Az ugor első szótagi nyílt *ä hangról 243

244 SAL ÉVA pításában nem vehető alapul. Ugor szempontból ugyanezt mondhatjuk. Az osztjákban jelentkező oly gyakori minőségi magánhangzó váltakozás nem látszik ugor korinak. A vogulban a váltakozások száma az osztjákéhoz viszonyítva lényegesen kevesebb, a mennyiségi váltakozás az elterjedtebb. Az osztják fent említett tulajdonsága sok esetben megnehezíti annak eldöntését, hogy a kikövetkeztetett váltakozás hangjai közül melyik az eredeti, melyiket lehet vagy kell ugor szempontból figyelembe venni. Esetleg a váltakozás két hangja között levő harmadik volt az ősi és a vokálisok nyíltabbá, illetőleg zártabbá válással keletkeztek? ! A m. kerül igének például nincs megfelelője a vogulban. A különféle képzőkkel ellátott osztják származékok tarka képet mutatnak. Hogyan állapítsuk meg az eredeti ősosztják hangot, amikor a keleti nyelvjárásokban *ä ~ *i, a nyugatiakban *ä ~ *e váltakozással számolhatunk (1. STEIN., OVok. 70) ? Keleten még *ö-re visszavezethető származékot is találunk. STEINITZ ugyan hangsúlyozza, hogy az *ä ^*ö váltakozás: ,,Anormalität" (i. h. 113). A m. *ä (e) hangnak a vogulban ugyanezen a hangon kívül még kétféle megfelelése lehet, az osztjákban azonban hatféle. Igaz, hogy STBINITZ 1956 májusában a Magyar Nyelvtudományi Társaságban tartott előadásában az obi-ugorra ezek közül az ősosztják hangok közül már csak négyet tesz föl. — Az osztják vokalizmus alapul vétele megítélésem szerint nem vinne bennünket közelebb az ugor magánhangzók megállapításához. Vizsgáljuk meg a következőkben, mi szólna amellett, hogy a magyar vagy a vogul hangállományt vegyük alapul az ugor vokálisok meghatározásában. A vogul mellett döntene az a tény, hogy a magyar hányatott történelme folyamán sok nyelvi változásnak lehetett kitéve, ellene szól, hogy a vogul sok apró kis nyelvjárásra tagozódva, — néhol szinte „családi" nyelvjárásokól beszélhetünk —, számtalan variációs lehetőséget termelhetett ki. Ha a finnt ismerjük el archaikusnak, a következőket tapasztaljuk: a tárgyalt etimológiák finn megfelelői közül a m. *ä-knek felerészben *ä felel meg. A többi elaprózódik e, i, y stb. között. De ha a m. *e-t (ë) vesszük alapul, akkor is erre az eredményre jutunk. A m. zárt e-k finn megfelelőiben az e majdnem eléri az 50 százalékot. A többi szintén megoszlik i, y stb. között. Mit állapíthatunk meg a vogulról? Nincs annyi szóegyezós, mint a magyar és a finn között. A lényeges szerintem az, hogy azokban az esetekben, amikor a vogul nem egyezik a magyarral, nem azonos vele a finn sem. A fentiek alapján a három ugor nyelv közül a magyart tekintem régiesebbnek a vokalizmus szempontjából, ezért veszem kiindulásnak az ugor hangok meghatározásában. E mellett a módszer mellett szólnak a magyar nyelv nyelvemlékei is, amelyek minden kikövetkeztetésnél biztosabban mutatják a régi hangállapotot. A következőkben az ősmagyar kor véginek tekinthető *ä-t tartalmazó szavakat fogom összehasonlítani — az obi-ugor vokalizmusról szóló megjelent mű hiányában —, az ősvogul és az ősosztják hangokkal. KANNISTO és KABJALAINEN kikövetkeztetéseit mellőzöm. Idézésük zavarná a tisztánlátást. STEINITZ ugyanis nagybecsű vogul és osztják vokalizmusában2 már fonematikus alapon állapította meg az illető nyelvek hangelőzményeit. STEINITZ kétféle kvantitást tett föl az osztjákban és a vogulban. ITKONEN (FUF. XXIX, 231) azonban bebizonyította, hogy az osztják kvantitásrendszer nem lehet régibb az ős obi-ugornál. Ami a vogult illeti, magánhangzóinak 2 Geschichte des wogulischen Vokalismus, Geschichte des ostjakischen Vokalismus