Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)
Tanulmányok - Lükő Gábor: Diószegi Vilmos, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (ism.) 199
206 ISMERTETÉSEK — SZEMLE Sok esetben DIÓSZEGI maga is érzi történeti adatainak bizonytalanságát. Az égigérő fára idézett adatai például ezek: 1. Sárrétudvari 1810, Szűcs S. nyomán, — 2. Suppony táltos az erdőbe megy ,,a babonahit tüzeit felgyújtogatni" 1721-ben, amire DIÓSZEGI megjegyzi: „nem lehetetlen", hogy Supponynak is volt fája az erdőben (275. 1.), •— 3. Sz. László törvénye a forrásoknál, fáknál, köveknél áldozók ellen — DIÓSZEGI szerint „valószínűleg" táltosfákról van szó (276. 1.). 4. A Béesi Képes Krónika az 1061-beli pogánylázadásról szólva emelvényeket említ, melyek D. szerint „esetleg" szintén a sámánfára értendők (276. 1.). Mindezek után mégis kijelenti, hogy a táltosfák nyomait egészen a honfoglalás koráig tudta visszanyomozni (277. 1.). — DIÓSZEGI máshol igen finom megkülönböztetést tesz az egyes elemek között (pl. az égigérő fa meséjének értelmezésekor is), azért csupán sietős munkájának tulajdoníthatjuk ezt a pongyolaságot. Hiszen a keleti néphit legismertebb kézikönyvei pontos különbséget tesznek az áldozó helyek (többek közt a szent fák) és a sámán létrának használt égbe nyúló fája között.28 Különben DIÓSZEGI csak könyve első fejezeteiben ragaszkodik a genetikus bizonyításhoz, a továbbiakban legtöbbször megfeledkezik róla. A sámándobot a XVIII. századi emlékekből idézi, s akkor kijelenti, hogy „régi eleme néphitünknek", tehát megfelelőit „joggal kereshetjük" keleten (204. 1.). A szarvas-tollas fejdíszt szintén csak a XVni. századtól tudja kimutatni, s a megelőző ezer évet egy kétes értékű következtetéssel hidalja át. A boszorkányok néha nem ökörszarvval, hanem szarvasaganccsal jelennek meg, ez pedig csak a halász-vadász kor emléke lehet D. szerint (251. 1.). Ezt magunk is valószínűnek tartjuk a magyar folklór sámánisztikus eredetű gazdag anyagának ismeretében, csakhogy ezt DIÓSZEGI történeti adatokkal kívánta igazolni, és íme most megfordítva kénytelen érvelni, történeti bizonyítékként hivatkozva recens adatokra. A tollas fejdísz esete is hasonló. DIÓSZEGI feltevése szerint a bagolytollnak tyúktollal való helyettesítése a honfoglalás, ill. megtelepülés után hamarosan megtörtént, nem sokkai e házi szárnyasok tenyésztésének meghonosítása után, a bagolytoll tehát igen korai századok emléke a mai folklórban (251. 1.). Talán felesleges bizonygatnunk, hogy ez az érvelés nem tekinthető egykorú adatokkal alátámasztott történeti bizonyításnak. Ha egyes helyeken máig fennmaradt a bagolytoll emléke, semmi sem teszi valószínűvé, hogy másutt már a középkorban tyúktollal cserélték fel. Ezt a kérdést csak a 4. pontban kifejtett módszerrel (a nyelvjárástan analógiája alapján) lehetne eredményesen kutatni, ha több adat állna rendelkezésünkre. A táltosviaskodásra is csak a XVH. század elejétől vannak adataink, s azok is kezdetben nem állat, hanem emberalakban küzdő felekről szólnak (1620: Doboz—Békés, 1711: Debrecen, Szaniszlai Mihályné). DIÓSZEGI itt megelégszik abbeli reményének kifejezésével, hogy majd kerül még korábbi adat is (348. 1.) és lemond a genetikus bizonyításról, de — bevezetésében kifejtett módszerétől eltérőleg — nem rekeszti ki a vizsgálat köréből ezt az igen fontos folklorisztikus motívumot, hanem teljes értékű bizonyító anyagként dolgozik vele. Mi csak sajnálni tudnánk, ha nem így tenne, de a további kutatás eredményessége érdekében szükségesnek tartanánk, hogy DIÓSZEGI is vonja le munkájának módszertani tanulságait, amire némi hajlandóságot is mutat könyve 381. lapján. 7. A rokon népek anyagának tervbevett etnikus vizsgálata is nagyon elnagyolt DiószEGinél. Lappföldtől Kamcsatkáig egy nagy, homogén adathalmaz, amire DIÓSZEGI utal. Még a finnugor és a török sámánizmus megkülönböztetésére sem találunk kísérletet. Pedig egyes esetekben — csak az általa idézett adatok alapján is — úgy tűnik fel, hogy erre is volna lehetőség. A sámánfára például csak obi-ugor adatai vannak, a finnugorság köréből, mégis általános finnugor sajátságnak nyilvánítja DIÓSZEGI.29 A szibériai anyagban is több réteg megkülönböztetése látszik lehetőnek, s ezek magyar vonatkozásai tanulságosnak látszanak. A legarchaikusabb állapotot az északi tunguz (evenki) törzsek képviselik, fejlettebb fokon állnak a jakutok és altáji tatárok, a fejlődés legmagasabb fokán pedig az Amur-melléki mandzsu-tungúz népek állnak — az általam ismert adatokból következtetve. A fejlődés egyik legerősebb tényezőjének a Kína felől érkező gazdasági és kulturális hatás mutatkozik az elmúlt évezredek során. A dél-kínai nemzetiségek és a Kínától délre eső területek totemisztikus-samanisztikus kultúrája ugyanis arra vall, hogy ennek jelenléte Kínában is ősi örökség lehet és nem kell föltétlenül török1— mongol hatásnak tulajdonítanunk. 28 Például HABVA id. műve. 29 Az ismertetett mű 280. 1. — Meggondolandó volna az is, hogy a lapp és az obi-ugor sámán dobja és révülete nem tulajdonítandó-e inkább szamojéd hatásnak, mint finnugor örökségnek. Hiszen egyebütt nyoma sincs a finnugor népeknél, ezek viszont — a nyelvtudomány eredményei szerint — közelebbi kapcsolatban álltak a szamojédokkal, vö. HAJDÚ PÉTER: A magyarság kialakulásának előzményei, Bp. 1953, 46. 1.
