Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)

Tanulmányok - Lükő Gábor: Diószegi Vilmos, A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben (ism.) 199

ISMERTETÉSEK — SZEMLE 203 A Tiszavidéken szintén az archaikus jellegű területek őrzik a samanisztikus emlékek nagyrészét. •— A palóc nyelvjárások régies sajátságai közismertek. —r Mindezek alapján úgy tűnik fel, hogy az etnikusság fogalmát — DIÓSZEGI meghatározása helyett •— a nyelvjárástan analógiájára kell megalkotnunk, ilyenféleképpen: a magyar entnikumnak vannak újabb és régibb sajátságai. Az újabbak általában a nyelvterület középső részein, a régiek annak perifériáin találhatók meg. • E szabály alól is vannak kivételek. A nyelvjárástan is megállapította, hogy a központi fejlődéstől elmaradt perifériák gyakran önálló helyi fejlődós nyomait viselik magukon. Ez a helyzet a sámánrévület megjelölésére használt népi terminus-technikus esetében, amint arra DIÓSZEGI is rámutat. Az országszerte ismert régi elrejtezik helyett a palócságban az újabb elragadtatik, a bukovinai székelyeknél az ellesz igék használatosak. Hasonlóképpen a palócságra szorítkozik a gyógyító ember tudós megnevezése is. Nem tekinthető azonban ilyen lokális-periférikus alakulatnak, vagy helyi kölcsönzés eredményének a garabonciás diák alakja és neve, annak ellenére, hogy az eredetibbnek látszó táltossal szemben periferikus jelenségnek bizonyul (7. ábra). Szakirodalmunk művelői — talán az egy SOLYMOSSY SÁNDOK kivételével — elfogadták a garabonciás délszláv származtatását. DIÓSZEGI is csatlakozott hozzájuk, s nekünk sem lenne egyelőre kifogásunk ellene, ha a magyarság is csak a Dráva mellékén ismerné a garabonciást, mint a horvátok. De a palócoknál bajos volna horvát hatást kimutatnunk. A szlovákok viszont — eddigi értesüléseink szerint — nem ismerik. A garabonciás diák hiedelmének földrajzi elterjedése tehát arra vall, hogy valamikor az egész magyar nyelvterületen ismeretes volt, s a centrális helyzetű Alföldről csak újabban szorult ki. Ilelyét pedig •— bármilyen valószínűtlenül is hangzik — másodlagosan foglalta el a táltos. DIÓSZEGI — mint már említettem — másképpen próbálja magyarázni a táltoshitnek ezt a számára is feltűnő földrajzi elhelyezkedését, de a szilajpásztorkodás és a hajdani nomád életforma azonosságának bizonyításával adósunk marad. Az adatok maguk is ellene mondanak e feltevésnek, mert 1. az esetek többségében nem pásztorok, hanem földmívesek voltak az adatközlők, 2. szilajpásztorkodás nemcsak a Tiszántúl, hanem Bugacon és a Kiskunságban is volt. Miért nem ismeretes itt a táltosbikák viaskodása (35. ábra)? TJgy érezzük, hogy nagyon egysíkú, szimplifikáló szemlélet ez, mellyel nem boldogulhat DIÓSZEGI a magyar történelem bonyolult, sokfelől determinált jelenségei körében. A kérdés a genetikus problémák körébe tartozik, melyekre DiószEGinek más, szintén vitatható módszertani tételei vannak. DIÓSZEGI nagy adatgyűjtése ellenére is vannak munkájának olyan részletei, melyekre alig tud egy-két adatot idézni, s így ezek nem felelnek meg az etnikus sajátságok általa felállított követelményeinek. A feldarabolás útján nyert varázstudomány motívumának ismeretét például csupán két mesevariáns bizonyítja. A harmadik általa idézett variáns nem tartozik ide, mert abban nem a tudományosztás, hanem a felismerhetetlenné tevés a feldarabolás célja. — Különben a meseanyag nemzetközi összehasonlítása mintaszerű. — A néphitből és szólásokból idevonatkoztatott adatok nem fogadhatók el. Aki „olyan volt, mintha halott lett volna" azt nyilván nem darabolták fel, mégha „vér borította is a testét" (89.1.) s így nem kereshették meg testében a fölösleges csontot sem. A fölösleges csont keresése a meséből is kimaradt már, de itt a feldarabolásnak sincs nyoma, tehát semmi sem indokolja idevonatkoztatását. — A mélyen alvó emberre alkalmazott hasonlat: „alszik, mint akit feldaraboltak" (90. 1.), nem bizonyíthat a táltostudomány ilyeténképpen való megszerzése mellett,* s bizonyosra vehetjük, hogy nem ebből a néphitből, hanem a mesék kedvelt motívumából származik. Az ellensége miszlikbe aprította királyfi, mikor sárkány sógorai forrasztó-fűvel összeforrasztják testének darabjait és tüzet fújnak bele, mindig ilyenféle szóval ébred: — Innyes, de jót aludtam, —mire sógorai kioktatják: — Alhattál vóna, biza, ítéletnapig, ha a lovad el nem jön értünk. Az etnikusság fogalma és az egyes adatok értelmezése körül tehát egyaránt sok kívánnivalót találunk. Véleményem szerint ilyen archaikus anyag kutatásakor, melynek számtalan részlete örökre feledésbe merült már, örülnünk kell, ha egy-két ilyen szép emléket talál valaki, mint a DIÓSZEGI által kimutatott mesevariánsok és nem szabad azokat az etnikus sajátságok DiószEGi-féle szigorú mértéke alá állítani, különösen nem szabad ilyen kritikátlan adatokkal támogatni más oldalról. 5. Még egy szinkronikus problémát vet fel DIÓSZEGI: a szomszéd népek folklórjávaló való egyezések problémáját. Nagyon helyesen leszögezi, hogy nem minden egyezés bizonyít a keleti származás ellen, de ha nem bizonyítható, hogy szomszédaink tőlünk vettek át egy samanisztikus' jellegű motívumot, akkor ejtsük ki azt vizsgálódásaink köréből. DIÓSZEGI sok esetben nagyon finom megkülönböztetést végez a magyar és a szomszédos folklór jelenségei között (pl. a boszorkány szarva, tollas fejdísze esetében, 250. 1.), máskor viszont igen pongyolán foglalja pontokba az összehasonlítandó jelenségeket.