Nyelvtudományi Közlemények 62. kötet (1960)

Tanulmányok - Vértes Edit: Van-e a finnugor *k-nak k- fejleménye mélyhangú szavainkban? 7

VAN-E A FINNUGOR «JT-NAK K- FEJLEMÉNYE MÉLYHANGŰ SZAVAINKBAN? 13 A magyarban a *k- fonéma hasadása már legrégibb nyelvemlékeink kora előtt lezajlott; írásbeliségünk kezdete óta szókezdő k- és h- után bármilyen magánhangzó következhet. Vándorláskori jövevényszavaink tanúsága szerint a k-jh- (%) fonémapár már a honfoglalás előtti időben megvolt. Az obi-ugor k- és % (ül. vog AL. k-s) szókezdet — mai ismereteink szerint — nincs még egyformán terhelve, nem minden magánhangzó következhet mindegyik nyelvjárásban k-, ül. '£* (AL. k-) után. Ez azonban nem bizonyítja azt, hogy a fejlődési folyamat feltétlenül fiatalabb, mint a megfelelő magyar, hanem csak azt, hogy ha esetleg ugyanakkor kezdődött is, lassabban általánosul valamennyi vokálisra. A k- fonómahasadás korának megállapításához gondos obi-ugor etimológiai vizsgálatok szükségesek. Minthogy egyetlenegy fin n-p ermi nyelvben sem hasadt a szókezdő *k- palatális ós veláris változatra, e folyamat viszont valamennyi ugor nyelv bizonyos nyelvjárásaiban bekövetkezett, így az ugor nyelvjárások egy részében legalábbis már megindulhatott az a fejlődési folyamat, hogy a ]çs- <<* ks- szókezdetek fonetikai különbsége élesebbé vált, mint volt a finnugor alapnyelvben. Az obi-ugor nyelvekben a nyelvjárások egy részében a finnugor eredetű veláris hangrendű szavak ma is kétségtelenül éppenúgy k- kezdetűek, mint a finn-permi nyelvekben, a nyelvjárások másik csoportjában pedig a magyar hkezdetnek megfelelően -g- (AL. k-) kezdetűek. Ez a jelenség semmi esetre sem lehet teljesen új keletű.^Ebből joggal lehet arra következtetni, hogy — még abban az esetben is, ha a ka- és hs- nyelvjárások elkülönülése már az ugor korban megindult — akkor is lehettek a magyarrá fejlődő ugor nyelvjárások között a hs-s csoporton kívül ks-sók is, ahogyan LAZICZITJS gondolta. Ha viszont a ks- r%* hs- elkülönülést fiatalabb jelenségnek tartjuk, s csak az obi-ugor alapnyelv korára, vagy esetleg még későbbre datáljuk, akkor is — az obi-ugor nyelvek nyelvjárásainak analógiájára — az előmagyar nyelvjárások között is létezhettek a többinél archaikusabb jellegűek, melyekben a magyar nyelv külön életében végbement ks- > hs- fejlődés kimaradt, vagy a ks- > hs- fejlődéskor — ahogy BÁRCZI írja (RMNy. 3) — néhány szóban győzhetett a regresszív tendencia. Bár eddigi gondolatmenetünkből az következik, hogy elvben lehetnek k- kezdetű, eredetileg is veláris hangrendű finnugor eredetű magyar szavak, mivel azonban ez a kérdés már eddig is annyi vitára adott alkalmat, szükséges az eddigi vélemények alapjául szolgáló módszertani eljárásokat áttekintenünk. LAZICZIXTS Bevezetés a fonológiába c. tanulmányának megjelenése után 2 évvel — de valószínűleg ettől függetlenül — TOIVONEN (FUF. XXII, 134— 46) szintén az egységes finnugor *k- mellett foglalt állást (i. h. 145—6). LAZICZIXTS joggal bírálta TorvoNENt (MNy. XXXIV, 27, 32, AECO. III, kny, 2, 8), hogy az obi-ugor viszonyokat nem veszi eléggé figyelembe. TOIVONEN figyelmen kívül hagyta ugyanis, hogy a vogul és az osztják nyelvjárások egy részében ma is k- (k-J kezdetűek a finnugor eredetű veláris szavak. A magyar kap típusú szavakról pedig vagy azt mutatta ki, hogy eredetileg palatálisak voltak, vagy az etimológiát utasította el; egy esetben — kopál ^ kovái — LAZICZIUS (MNy. XXXIV, 29, AECO. III. kny. 4—5) szavai szerint TOIVONEN csak „stüáris érvet" használt, azaz tíz egynehány helytelen etimológia után említette. TOIVONEN elvileg nem tudta, de meg sem kísérelte kizárni a magyar k- kezdetű eredetileg is veláris hangrendü szavak finnugor származtatását, mindössze az eddigi etimológiák helyessége ellen emelt vétót.