Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3

6 DBMB LÁSZLÓ 2. E jelszerű elemek rendszert alkotnak, s értéküket a rendszer többi tagjával szembeni különbségük adja és határozza meg. 3. Más a langue és más a parole; az egyik anyagtalan, szociális és konstans, a másik fizikai, egyéni és alkalmi; bár a kettőnek kölcsönhatása tagadhatatlan. 4. Más a szinkrónia, és más a diakrónia. Az előbbi szempontjából a nyelv jelszerű elemek zárt rendszere; az utóbbiban csak az egyes elemek változása fogható meg, a rendszerszerűség nem. 5. Más az, ami a nyelvben van, s más az, ami körülötte: a nyelv társadalomtörténeti kapcsolatai egy bizonyos „linguistique externe"-be tartoznak, mely elválasztandó a tulajdonképpeni nyelvészettől, a ,,linguistique interné"-tol. Nem az a feladatom most, hogy e tételeket bíráljam, s ebben nem is vagyok illetékes. De annyit megjegyeznék: ha megforgatjuk őket, bármelyiküket is, mindig ugyanaz jön ki: hogy SAUSSUBE e tóteleknek szinte mindegyikében a bonyolult valóság dialektikájának két-két pólusát ismerte fel. Például a jelszerűség hangsúlyozásában benne van egyrészt a pszichikai >és a fizikai oldal, másrészt a valóság és tükröződése közti ellentét felismerése; a rendszerszerűség felfedésében benne van annak meglátása, hogy a nyelvi elem egyrészt individuum, másrészt rendszertag; a többi tételnél még világosabb a bipolaritás. A hiba csak az, hogy e kétsarkúságnak SAUSSUBE néha csak az egyik vonatkozását látta meg; ez mutatkozik például a különbségek hangsúlyozásában, de az összefüggések elhanyagolásában, vagy például a pszichikai oldal kiemelésében, de a fizikainak a parole-ba való utalásában; — ha meg az ellentét mindkét tagját meglátta, kibókíthetetlennek találta ellentétüket, s szembeállította őket egymással, mint például a szinkróniát a diakróniával, a linguistique externe-t az interne-nel; — vagy ha felfedezte is összefüggésüket, mint például a parole-ót a langue-évál, vizsgálatukat akkor is csak külön-külön tudta elképzelni. így tehát a felismert ellentétekkel nem tudott mit kezdeni, ellentótüknek éppen dialektikus voltát nem fogta fel; tételei mozaikok maradtak, amelyeket nem tudott összerakni, s amelyek éppen azért váltak annyi túlzás és elhajlás alapjává, mert nem épülvén össze egy szerves egységbe, mindenki azt ragadhatta ki belőlük, amelyik éppen tetszett neki, s ahhoz konstruált az esetleg helyesen felismert részigazságot „teljes igazsággá" torzító saját rendszert.4 4 Ezt a sajátságot igen fontosnak tartom a különféle nyelvtudományi izmusok kialakulása szempontjából. Többen hivatkoztak és szoktak hivatkozni arra, hogy a — főleg nyugaton divatozó — különféle rendszerek mindegyikének megvan azért a racionális magva. Ez igaz is. De a baj ott kezdődik — s ekkor' válik egy irányzat izmussá —, hogy ez a racionális mag mindig csak részigazság, de hangsúlyozói teljes igazságnak tekintik, s ebből akarnak mindent megmagyarázni. A pszichologizmusnak igaza van abban, hogy a nyelv lélektani jelenség; de elfeledi, hogy nem csak az, hanem az is, s így nem minden magyarázható meg benne lélektani alapon. Ugyanígy helytelenül abszolutizálja a nyelv társadalmi jellegének helyes tanítását a szociologizmus; vagy a nyelv kifejező és kommunikatív funkciójának alapjában véve helyes gondolatát a behaviourizmus; stb. Van bizonyos racionális magva még a neoszemantikus iskolának, sőt a logikai szintaxis irányzatának is. A baj csak az, hogy ami ezekben racionális, az nem önáUó (ti. a kiindulás), ami viszont önálló, az nem racionális (ti. az arra épített rendszer és módszer). E nyelvészeti izmusok sajnos nem azzal jellemezhetők, hogy a nyelvről ezt vagy azt a részigazságot fölismerték, hanem főleg azzal, hogy ezt vagy azt a már korábban fölismert részigazságot ad absurdum vitték, tévesen általános magyarázó elvvé igyekeztek tenni. — Itt természetesen mindig a nyelvészeti