Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Klemm I. Antal: A mondat és a mondatrészek eredete 45

52 KLEMM I. ANTAL az osztjákkal, sem a magyarral. Ha ősi rokonságot nem lehet is ezek között felvenni, mégis azonos külön nyelvi fejlemények lehetnek ugyanazon mutatónévmási eredetű determináló elemből. Az egyszerű határozóragok eredetével a fgr. nyelvtudományban különösen RAVILA (Virittájá 1945 : 314—326) foglalkozott, továbbá LAKÓ GY. (I. OK. 210—223), FOKOS D. (NyK. LVIII, 61—95) és UOTILA (Virittájá 1945: 327—336). Szerintük az egyszerű határozóknak legalább egy része aktualizáló -szerepű mutatónévmásokból keletkezett. A jelző eredetét 1. fent a 46. lapon. Jelzőül nemcsak melléknév szerepel, hanem főnév, névmás és számnév is. A jelző rendesen megelőzi jelzett szavát, néha azonban követi azt, különösen ha erősebben van kiemelve, így pl. a finnben is. A melléknévi, számnévi, névmási jelzőt eredetileg nem egyeztették jelzett szavával viszonyragban ós számban, mert oly szoros összetételt alkotnak jelzett szavukkal, hogy nem kerülhetett közbe sem rag, sem jel. A finn-ugor nyelvek legtöbbjében megmaradt a jelzőnek ez az eredeti állapota, idővel azonban kezdték egyeztetni számban ós ragban a melléknévi és névmási jelzőt jelzett szavával — néhány melléknév kivételével — a finnben ós a svéd lappban is bizonyos esetekben. (Vö. NIELSEN, Laerebok i lappisk I, 89, 466). A magyarban a névmási jelzőt kezdték egyeztetni jelzett szavával, így értelmezős szerkezet keletkezett a magyarban: az házat ~ azt a házat. A mordvinban nagyon gyakran egyeztetik csupán számban a melléknévi jelzőt főnevével: part t'ejt'ert' 'a jó leányok'. Jelző egyeztetés van a tavgi és a jurák szamojédban is (ÓASTRÉN, SamGramm. 187; SEBESTYÉN L: ALH. Ili, 291—320; uő: NyK. LIX, 46—101). A jelző egyeztetése a finn ós a svéd—lapp nyelv külön életében fejlődött ki: az utójelzőn kezdődött, innen terjedt át a jelzett szót megelőző jelzőre (vö. KLEMM, TörtMondt. 218; FOKOS D.: NyK. LVIII, 88). KLEMM I. ANTAL