Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása II. 29

34 • FODOR ISTVÁN Néhány nyelvcsaládban megpróbáltuk végigkísérni a genust kialakulása útján, s azt tapasztalhattuk, hogy semmiféle nyelven kívüli lélektani, logikai, társadalmi vagy egyéb okok nem játszottak szerepet megszületésében. Minden olyan elmélet zsákutcába vezet és miszticizmusba torkollik, amely nem a nyelv saját mozgató erőit látja á genus elindítójának és kialakítójának. Ugyanez vonatkozik természetesen a genus egyes részlet jelenségeinek alakulására is. A szláv nyelveket közelebbről megvizsgálva azt láthatjuk, hogy a kategória megerősödését vagy meggyengülését egy-egy nyelven belül ugyanazok a formáló erők okozták, amelyek a nyelv egyéb jelenségeire is hatnak: az analóg lel GS QJ hángtörvónyek szemben a nyelv konzervatív törekvéseivel. Az analógia szüntette meg a keleti szláv nyelvek változó nemű szófajainál a többesszámbeli megoszlást (xopouiw yneHUKü 'jó tanulók' — xopouim desyuiKU 'jó kislányok' — xopoumt demu 'jó gyerekek'), ez idézte elő a felsőszorb és a szlovén nyelvben a megoszlás kifejlődését az igeragozás duális személyragjai közt (felsőszorb wjedzetaj 'ti (két férfi) vezettek' — wjedzetej 'ti (két nő) vezettek'). A hangfejlődés okozta a cseh nyelvben a lágytövű melléknevek többesszáma megoszlásának kipusztulását (prehláska), ugyancsak a hangfejlődés (akanje) járult hozzá több déli nagyorosz tájszólásban a semlegesnem pusztulásához stb. A végződésnek a főnevek nemére gyakorolt analógiás hatására vonatkozóan lásd GÜNTEKT (61—2). HJELMSLEV újabban megjelent tanulmányában (Animé) igen nagy fontosságot tulajdonít a szláv nyelvek tanúságának az indogermán genus kialakulása és a nyelvrendszerben elfoglalt helye tekintetében. A szerző, aki e problémához elsőnek nyúl strukturalista, közelebbről glosszematikus szemszögből, a genus fejlődésót a nyelvet formáló két erő, a konzervativizáló (tendance conservatrice) és a motiváló/(tendance á la motivation) erő hatásának síkjában vizsgálja meg. HJELMSLEV elfogadja MEILLET alapgondolatát a génre animé ós inanimé elsődleges kettéválására vonatkozóan, amelyet a hímnem és a nőnem kettéválása tovább osztott. A szerző úgy látja a szláv nyelvek történetéből, hogy a másodlagos genushármasságot a nyelvi erők igyekeztek újra az élő-élettelen, illetve a személy-nem személy kategóriájává visszaalakítani, ez azonban nem sikerült, s a mai szláv nyelvekben található tarka állapot, amely a régi ós újabb formákat egyaránt tartalmazza, ezen erők küzdelmét tükrözi vissza. A kiváló dán tudós nézeteit nem tudjuk azonban elfogadni. HJELMSLEV megfeledkezik arról, hogy a szláv nyelvekben kialakult élőélettelen illetve személy-nem személy megkülönböztetése egészen más alaktani és rendszerbeli jellegzetességeket képvisel, mint az indogermán alapnyelv hasonló, de nem azonos hipotetikus folyamata. Amikor az indogermán alapnyelvben a génre animé ós inanimé különvált, ott ez volt az egyetlen nyelvtani jelenség, amely megoszlásban nyilvánult meg, tehát nem csupán az accusativus és nominativus formai különbségében állt. Az ősszlávban (HJELMSLEV csak az óegyházi szláv nyelvemlékek korától számítja, s így délszláv jellegűnek I tartja) ezzel szemben e jelenség a genus már kialakult alaktani ós szintaktikai rendszerében volt kénytelen valamilyen helyet szorítani magának úgy, hogy előbb csak szintaktikai megnyilvánulásokban jelentkezett, alaktani elkülönüléseket csak egy jó évezred múlva és csak a nyugati szláv nyelvekben tudott felmutatni. HJELMSLEV az alaktani vagy a mondattani megkülönböztetést csupán e kifejezési eszköz különbségének véli, pedig itt lényegbeli különbségek \