Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása II. 29

32 FODOR ISTVÁN e három útról beszélünk, nem szabad megfeledkeznünk róla, hogy ezek milyen sokféle konkrét folyamatot takarnak. Az indogermán nyelvcsaládban a szintaktikai tényező az alany és tárgy megkülönböztetését jelenti. Tálán egy másik. j nyelvcsaládban, ahol szintén mondattani körülmények játszottak közre a ka- i tegória létrehozásában, a genus eredetének felderítése során egészen más ; folyamatok érvényesülését fogjuk tapasztalni. 9.. Egy nyelvcsaládon belül igen sokféleképpen alakulhat a genus to- j vábbi sorsa. Az indogermán különnyelvi fejlődós során a genus általában | összeszűkült, meggyengült, sőt teljesen eltűnt (angol, örmény stb.). Ezzel szem- I ben több nyelvben bonyolultabbá vált. A skandináv nyelvek közül a dán és svéd irodalmi norma a személyes névmás harmadik személye viszonylatában négy nemet különböztet meg (sv. ! han m. — hon f. —deng. reale — det ntr.). Meg kell azonban jegyezni, hogy a 1 határozatlan névelő csak két nemet különít el (en g. commune — ett ntr.), SJ melléknév megoszlása pedig csak a semlegesnemet választja el^a nem semle- I gesnemtől (en snall gosse mása. — en snall flicha fem. — en vacker dag genus, reale — ett snallt barn ntr.). Az indogermán nyelvágak és nyelvek fejlődését a genus szempontjából *: részletesebben összefoglalva lásd HJELMSLEV, Animé 173 — 6. Igen érdekes a nyugati szláv nyelvek példája, ahol egy új genus jellegű kategória keletkezésével állunk szemben. Megfelelő monográfiák hiányában I a jelenség pontos kialakulását nem ismerjük, s bár az írásbeliség korában J keletkezett, inkább csak tapogatózunk eredetét illetően. A jelenség alapos j megvizsgálása, létrejötte okainak felderítése nemcsak a szlavisztika, hanem az J általános nyelvészet számára is rendkívül hasznos lesz. Ez a jelenség a cseh, szlovák, lengyel, (felső) szorb és talán a kihalt poláb , külön életében keletkezett a XV—XVII. században. E tekintetben közös 1 nyugati szláv eredetről tehát nem beszélhetünk, de nyilvánvalóan a nyelvek 1 közti kölcsönhatás nem csekély mórtékben segíthette kialakulását, s ezzel ] magyarázható, hogy e folyamat egymáshoz hasonló jelenségeket eredménye- J zett a nyugati szláv nyelvekben. Amint ismeretes, az -ű- és -£- tövű főnevek önálló ragozásukat elvesztve ] többé-kevésbé valamennyi szláv nyelvben beolvadtak az -o- illetve -jo- tövű ] deklinációba. A beolvadás során magukkal vitték egy-két eredeti ragjukat, 1 és azokat az új névragozási rendszerben általánossá tették. így terjedt el a 1 hímnemű főnevek -o-,-jo- tövű többesszámú nominativus -i, illetve (accusati- 1 vusból nominativusba átment) -y ragján kívül a -ve, -bje, esetleg a kettő I vegyülékéből származó -ovbje rag. Ezek a suffixumok kezdetben csak többes- j szám nominativusi funkciójukat gyakorolták, s néhány fontos, személyt I jelentő főnév ragjai voltak (synove, gostbje). A hímnemű főnevek egyébként | is különösen viselkedtek, hiszen eltértek egymástól aszerint, hogy accusativus 1 ragjuk a nominativusszal vagy a genitivusszal volt azonos. A személy vagy 1 az élőlény ilyen megkülönböztetése először csak az egyesszámban jelentkezett, j A cseh és lengyel irodalmi nyelvben ma sem terjedt tovább (más a helyzet a I nyelvjárásokban ós a régiségben). Amikor a hímnemű főnevek ilyen sokféle többesszámú nominativus 1 raggal rendelkeztek, a mellékneveknél e casusban szintén több ragváltozat I alakult ki. Az eredeti nominativuson kívül az accusativus ragját is kezdték I