Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Deme László: A saussure-i tanítások magyar visszhangjához 3

14 DBMB LÁSZLÓ teszi a hangrendszerben egyeddé, fonémává. Végül a fonéma és változat szembeállítását bírálva helytelennek mondja azt az elgondolást, amely szerint egyes, a beszédben megjelenő hangok maguk a fonémák, mások pedig; csak változatok; szerinte a fonéma, mihelyt megjelenik, már változat, s a változat, ha a szóban van, ellátja a fonéma funkcióját, tehát teljes értékű, képviselője annak. Ami különbség a fonéma egyes megjelenési formái között van, az a környezet hatására előálló helyzeti sajátság; de mindenkinél kényszerűen azonos lévén, maga is szociális érvényű. LAZICZITJS válasza TAMÁS állításait egyetlen lényeges ponton nem tudja megcáfolni, legtöbbjében nem is érinti. Legsúlyosabbnak szánt ellenérve mindössze annyi, hogy ha a szótest osztatlanul hordja a jelentést, akkor a hangnak nem lóvén köze a jelentéshez, a hangtan nem nyelvtudomány, sőt nincs is (MNy. XXXVI, 81). — Persze azzal, hogy hang van és hangtan is van, sőt a hangtan nyelvtudományi stúdium, egyáltalában nem cáfolta meg TAMÁsnak azt a józan megállapítását, hogy a fonéma minden helyzetben teljes értékűen azonos önmagával, míg felismerhetően betölti funkcióját; bár. ez a funkció nem jelentéshordozás, csak részvétel a jelentést hordozó hangtest megalkotásában. Kár, hogy alighanem igen kevesen olvasták, s maga TAMÁS sem építette azután tovább ezt a józan valóságra apelláló, fonémaelméletet, pedig ennek nyilván lényegesen több híve lett volna nálunk, mint az általa bírált hivatalosnak. TAMÁsnak egy másik ide vágó cikke, melynek problémája: „Tudatosak-e a hangváltozások?" (MNy. XLIII, 92, 161), tulajdonképpen már kiesik időkörünkből. De mégis ide kell vonnom, mert ebben meg azt mutatja meg: hogyan lehet a materialista szemlélet és a dialektikus módszer felé haladva felhasználni SAUSSURE-nek a nyelv rendszerszerűségéről s társadalmi voltáról vallott felfogását. Az érdekes cikkből most csak a lényegót ragadnám ki: hogy tudniillik a nyelvet mindig az egyén használja, de mint társadalmi egyén, mint „zoon politikon"; s így vesz részt lassú változtatásában is; s hogy a nyelvi újítások mindig a meglevő rendszerből nőnek ki, annak szellemében, azt fejlesztve tovább. — ,,A nyelvi hang közösségi és egyéni sajátságai" c. későbbi cikkében (EPhK. LXX, 75) a fonéma—változat és a langue— parole merev elválasztását támadja újból, mindkét pár tagjai közt éppen a kapcsolatot keresve inkább; -bár lényegében megmaradva ennek a szerintem (vö. 16. sz. jegyzet) hibás distinkciónak az alapján. d) Ugyanezeket a saussure-i tételeket alkalmazza első elméletibb igényű cikkében GYÖRKÉ JÓZSEF is. Az igeidő kérdését vizsgálva megállapítja, hogy az egyes igeidők értéke mindig „csak a velük szemben álló ós szoros rendszert alkotó többi időalak értékétől függően" állapítható meg (Melich-Eml. 95). így az ég igealak az átképzeléses előadásban sem múlt, hanem jelen értékű, mert ott is szemben áll az átképzeléses égett ós égni fog alakokkal. S ebből leszűri: az igeidő nem szubjektív, hanem társadalmi érvényű kategória: az egyén nem saját tetszésének, hanem a konvenció megszabta objektív értékeknek megfelelően kénytelen használni. A nyelvi elemnek jelszerű s a nyelvnek rendszerszerű szemléletét még" kifejtettebben s alkotóbb önállósággal alkalmazza GYÖRKÉ a „Tő, képző, rag" című tanulmányban (MNyTK. 67. sz.). Kimutatja, hogy a tő, a képző és a rag értékét kölcsönösen a többi rendszertag határozza meg; s hogy egy jel kipusztulása vagy újnak születése érinti a többi rendszertagot, módosítja, annak értékét és funkcióját is. SAUSSTJRE és követői merev különbségelmóleté-