Nyelvtudományi Közlemények 61. kötet (1959)

Tanulmányok - Balázs János: Hexendorf Edit, Szótanulmányok a szellemi élet középkori magyar kifejezésanyagának köréből (ism.) 142

ISMERTETÉSEK, SZEMLE 143-már nyomtatásban feltünedező latin—magyar szójegyzékek és szótárak — egyelőre még pontosan fel nem derített módon — e régi, kéziratos szójegyzékekre épültek. Kérdés ezek után, hogy kódexeink szóhasználata és fordításmódja milyen módon tükrözi a latin szókincsnek legrégibb szó jegyzékeinkben elénk táruló magyar tolmácsolásmódját. Ezzel a kérdéssel tudomásom szerint eddig még senki sem foglalkozott behatóbban. Magam észrevettem, hogy a Huszita Bibliának számos, korábban nyelvújítási kísérletnek tartott szóalkotása előkerül legrégibb szójegyzékeinkben. KARDOS TIBOR a Huszita Biblia keletkezéséről írt értekezésének végén külön szójegyzékben foglalja össze legrégibb bibliafordításunk újonnan képezett vagy különlegesen alkalmazott szavait (MNyTK. LXXXII, 53— 7). Ezek közül az aratat 'messis' jelentésben megtalálható a Besztercei és a Schlágli Szójegyzékben, a 'voluptas' és 'fornicatio' értelmű heléndesség a Schlágli Szójegyzékben, a cseppenet 'gutta' jelentésben ugyanott, az elmétlen 'amens' értelemben ugyanott, a 'memória' jelentésű emiejtet a Königsbergi Szó jegyzékben, a 'nemus' és 'lucus' jelentésű eresztvény a Schlágli és a Besztercei Szójegyzékben, a 'reddere' értelmű forbáiol ugyancsak e két szójegyzékben, a 'novaié' jelentésű irtovány a Schlágli Szójegyzékben, a 'sudarium' jelentésű katrinca ugyanott, a 'visus' jelentésű látat a Königsbergi Szójegyzékben, a 'iinteamen; linteum' jelentésű lellah a Schlágli és a Besztercei Szójegyzékben, a 'nuptiae' jelentésű menyekezet a Besztercei Szójegyzékben, a 'nemus' értelmű oltovány a Schlágli Szó jegyzékben, a 'petrudo' jelentésű rothadagosság ugyanott, a 'velum' jelentésű soporla ugyanott három helyen is, a 'spongia'jelentésű szcvárvány ugyanott, valamint a Besztercei Szójegyzékben; a venerék 'potus" jelentésben megtalálható a Schlágli Szójegyzékben is. Ezeket az egyezéseket éppúgy nem lehet véletlennek tekintenünk, mint azt sem, hogy a sebhely-et (= cicatrix) vaksébnek mondta a Schlágli Szójegyzék, a Heyden Sebald-féle Gyermeki Beszélgetések, a. Weszprémi-Kódex, továbbá Molnár Albert és Pápai Páriz szótára is. Legrégibb fennmaradt latin—magyar szó jegy zekéink alapján azt kell hinnünk, hogy hazánkban a középkor folyamán az iskolai latintanításban nagyjából mindenütt ugyanazokat a segédkönyveket, szójegyzékeket s nyelvtanokat használták, s azok, akik — mint a kódexekben fennmaradt fordítások szerzői is — latin szövegeket magyarítottak, e segédletekre támaszkodtak. Ilyesmire mutat az a HEXENDORF EüiTtől feljegyzett körülmény is, hogy a definiálás, meghatározás fogalomkörében 'definitio' értelemben kódexeink a megmagyarázás, magyarázat műszavakat használják, a Kolozsvári Glosszákban pedig a definire glósszája megmagyarázni, s Calepinus szótárában a definio megfelelője megmagyaráz, a definitio-é magyarázás (i. m. 6 — 7). Az ilyen és ezekhez hasonló egyezésekből némi fény derül arra' a módra, ahogyan. az európai latin nyelvű középkori művelődés hozzánk került és magyarrá kezdett válni. A szellemi művelődés latin műszavait nyilván többen, s igen sokszor egymástól függetlenül próbálták „magyarázni", ám a közös iskolázás nagyjából mégis egységes jellegűvé formálta a kísérleteket. Ez nem is lehetett másként, hiszen a katolikus egyház, mely a középkori művelődés legfőbb, sőt szinte kizárólagos irányítója és szervezője volt, a maga központosított szervezetével egész Európában mindenütt többé-kevésbé azonos közvetítő módszereket teremtett meg. HEXENDORF EDIT jelen értekezése ehhez a rendkívül fontos, s eddig még kellően fel nem tárt folyamathoz nyújt igen becses adalékokat. Külföldön is viszonylag kevés figyelemre méltatták e témát. Pedig az anyag önként kínálkoznék egybevetésre és összehasonlításra. Ha HEXENDORF EDIT értekezésének második fejezetét olvassuk, hol a szerző igen részletesen és alaposan tárgyalja az irodalmi szövegfordításra vonatkozó magyar kifejezéseket, önkéntelenül is eszünkbe jutnak a külföldi párhuzamok. HEXENDORF említi, hogy a Bécsi Kódexben az idegen neveket és ezek magyar tolmácsolatait a latin id est rövidítéseként . i. köti össze (10. 1., több példával). Nos, ugyanezt a jelölésmódot megtalálhatjuk más, pl. XV. — XVI. századi lengyel művekben is. Hogy csak egy példát említsek a lehetséges sok közül: St. Zaborowski neves lengyel humanista 1512-ben Krakkóban megjelent latin nyelvű híres ,,Orthographia"-jábán, mely a lengyel helyesírástörténetnek éppoly becses forrása, mint a miénknek Dévai Biró „Orthographia Vngarica"-ja, a példaként közölt lengyel szavakat i, jelzés után latinul tolmácsolja, „magyarázza", ilyenformám „midío. i. smigma. sija. i. collum. zák. i. scolastzcus" stb. Idő jártával a latin jelölésmódot nálunk magyar váltotta fel. Mint HEXENDORF említi, később ilyen helyeken fordítóink azaz-t írnak, ezzel „magyarázván" az idegen, többnyire latin, néha görög szavakat és kifejezéseket (i. m. 10). Ez a megállapítás azért fontos, inert rávilágít e magyarázó kötőszónak latin mintájára. Az idegen, mégpedig a középkorban szinte mindig csak latin szövegnek magyar fordítását — mint HEXENDORF gondos összeállításából látjuk — rendszerint magyarázásnak mondták a középkorban, s e tárgykör sajátos kifejezései között a magyaráz, meg-