Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Sebestyén Árpád: Bálint S., Szegedi szótár (ism.) 498

ISMEKTETÉSEK — SZEMLE 5Q1 Móricz Zsigmond, aki Rózsa Sándorról szóló regényében éppen a szerző nyelvi gyűjtéseit használta fel; vagy a tudósok közül Révai Miklós, Jerney János, •Csaplár Benedek, Kálmány Lajos stb. Szinte emberfelettinek látszik az a munka, amit a Bevezetésben vázolt diakrónikus anyag forráskritikai és szókincselemző elbírálása jelentett. Nem kevésbé súlyos feladat volt a helyi levéltári és sajtóirodalom megrostálása •sem, hiszen Szeged szellemileg is régóta termékeny központja a déli országrésznek. Hogy az efféle munkának mennyi buktatója van, nem kell bőven fejtegetni. Ha a. kutatás megcáfolja is majd egy-egy ponton a szerző ítéletét, a bátor vállalkozás érdemét semmiképpen sem lehet elvitatni tőle. A történeti anyag pedig, amely a mai szavak sorsát gyakran első előfordulásuktól kíséri nyomon, a nyelv élő, áramló dinamizmusát érzékelteti. A történeti adatok származási helyére a szótár minden esetben utal, így az ellenőrzés, illetőleg a forráskritika felülvizsgálatának lehetősége megvan. 7. A SzegSz. élőnyelvi anyaga — a szinkron jelleget persze évtizedekben mérve — minden eddigi hasonló szótárunkénál színesebb és gazdagabb. Tudnunk kell, hogy a gyűjtés területileg sem szorítkozott csupán Szeged városára. A .szerző kitűnő településtörténeti tájékozottsággal gyűjtötte csokorba azokat a helységeket, melyek szegedi telepesek XVIII —XIX. századi kirajzása folytán keletkeztek, s így nyelvükben a várossal azonosak maradtak. Amennyire módjában állott, e településekben végzett gyűjtésekkel kiegészítette szegedi anyagát (vö. Bevezetés 7 — 9). Saját gyűjtésein kívül beledolgozta szótárába mások megjelent vagy kéziratos megfigyeléseit is, pl. Kálmány Lajos hatalmas adatanyagát. Az előd-szótárokhoz képest jóval bonyolultabb munka volt a szinkron anyag összehordása is, hiszen a város társadalma igen sokrétű és színes szókincsbeli tagolódást mutat. Noha a szótár anyagának zöme a szegedi népnyelv, a célszörű szögény embör szókincse (vö. Bevezetés 7, 16 — 7), címszóhoz jutnak a paraszti önellátás (gyékényszövés, kosárfonás, halászat, vadászat, madarászat), a hagyományos helyi kisiparok (paprika, szappan, papucs, talicska, bicska, illetőleg a szűcs, szíjjártó, bocskoros, kékfestő, gombkötő, kötélverő, zsindelyvágő stb., stb.) szakmai kifejezései is, melyeknek mélyreható néprajzi ismereteken alapuló nyelvi feldolgozása a szótárnak komoly nyeresége, hisz nagy részük kihalóban van. Külön érdeme a műnek a régi és a mai családnevek, valamint a földrajzi nevek teljességre törekvő összegyűjtése. Ezáltal a napjainkban gyorsan fejlődő névtan művelőinek is nagy szolgálatot tesz. A köznevek összegyűjtésében a szótár ,,csak viszonylagos teljességre" törekszik. Ez természetes, hiszen az abszolút teljesség amúgy is elérhetetlen. 8. A fentiekben vázolt történeti és élőnyelvi anyag megszerkesztésében a szótár igyekszik minden filológiai követelménynek eleget tenni. A szavak első nyelvjárásbeii előfordulását évszámmal jelzi, a régi nyelvi vagy újabb írásos forrásból vett adatok lelőhelyére rövidítésekkel utal. A szófaji megjelölésen túl a szavak társadalmi helyzetét (pl. polgári, alvilági, félnépi, szakmai stb. voltát) és történeti sorsát is jelzi (pl. régi, elavult, új). Közli az egyes szavakkal kapcsolatos szólásokat, közmondásokat stb., sőt, számba veszi a néprajzi és egyéb vonatkozásokat is, továbbfejlesztve és bővítve a SzamSz. efféle hagyományait. Dicséretes hagyományt ápol abban is — ez főleg az OrmSz. erénye —, hogy a szöveg közé rajzos illusztrációkat iktat. E tekintetben talán még bőkezűbb lehetett volna, hiszen a sok feldolgozott népi mesterség eszközei lassan eltűnnek. A bővebb illusztrációt a szerző maga is fontosnak látja, és ígéri is készülő néprajzi monográfiájában. 9. A szótár adatainak fonetikus átírásában — talán kissé elfogult szemmel — nem tudunk egészen megnyugodni. Erre vonatkozó elvi álláspontját a szerző így fejti ki : ,,A fonetikus jelek alkalmazásában a minél szélesebbkörű használhatóság érdekében csak a legszükségesebbekre szorítkoztam." (Bevezetés 21). A magánhangzók jelölésére a köznyelvi betűkön kívül az á, é, e, á és a variánsként előforduló nazalizált hang jelét használja. A köznyelvi helyesírásra hivatkozva nem jelöli a mássalhangzók asszociatív változásait, tehát a mai lejegyzésünkben szokásos áddob, szapta, annya, othan, halgát, aluttéj helyett a szótárban átdob, szabta, anyja, otthon, hallgat aludttej található. A köznyelvi ly-i átírja a nyelvjárás ejtése szerint j-re, viszont a hiátustöltő j-t nem jelöli, ,,mert helyesírásunk sem jelöli, bár a köznyelv is mindig használja" (Bevezetés 21). Bár ez utóbbi megállapítással nem egészen értünk egyet, azt mindenképpen világosan látjuk, hogy a fonetikus átírással a szerző rendkívül nehéz helyzetbe került. Minthogy nemcsak szinkronikus adatokat és nem is csupán saját adatait dolgozta fel, a rendel-