Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Sebestyén Árpád: Bálint S., Szegedi szótár (ism.) 498

ISMEETETÉSEK — SZEMLE 499 de — legjobb tudomásom szerint — ebből semmit sem sikerült valóra váltani. Á harmincas és negyvenes években fölnőtt nyelv járáskutató gárda jelenleg nyelvatlaszunk körül tömörül. É munkájuk melléktermékeként értékes nyelvjárási közlések is születnek. Utánuk azonban nincs felnövő új gyűjtőnemzedék. Pedig ma már sókkal kedvezőbb helyzetben vagyunk a gépi segédeszközök terén is: belföldön gyártott hangfelvevő készülékek segíthetnek bennünket a terepen végzett munkában. Szerencsére nyelvtudományunk illetékesei is jól látják a helyzet megváltoztatásának szükségességét. Erre vall a Nyelvőr pályázati felhívása nyelvjárási anyag gyűjtésére (Nyr. LXXXI, 449 — 457). Hiszen még nagyon távol vagyunk attól, hogy megközelítőleg is teljes képünk lenne nyelvjárásainkról. Elég egy példa. Ha elővesszük az 1956-ban kiadott Helységnévtárt, és találomra a b-s kezdetű helyneveket összevetjük az 1951-ben megjelent Nyelvjárási bibliográfiával, a következőket tapasztaljuk: mai országhatárainkon belül, a külterületi lakott helyeket nem számítva, mintegy 310 b-s kezdetű önálló település van. Ezeknek valamivel több mint feléből nem ismer közlést a nyelvjárási b i b li o g r á f i a T Persze, be kell számítanunk, hogy bizonyos vidékek összefoglaló ismertetésében ezek is szerepelhetnek. Ugyanakkor azonban sok közlés mögött nincs használható nyelvi anyag, csupán néprajzi, vagy más jellegű említés. A területi gyűjtés fehér foltjai szinte ma is megvannak, úgy, ahogy BALASSA (Nyr. XXVn, 316), ERDÉLYI (MNy. I, 346 — 9), CSŰKV (A népnyelvi búvárlat módszere Bp. 1936, 21 — 2) és utánuk KÁLMÁN BÉLA megrajzolta (Nyelvjárási gyűjtésünk múltja, mai állapota és feladatai Bp. 1949, 19). Azt mondhatnánk ugyan, hogy a nyelvatlasz befejeződő gyűjtéseivel mindeneddiginél tervszerűbb, rendszeresebb és egységesebb nyelvjárási anyag birtokába jutunk, hiszen az atlasz kutatóponthálózata a lakott helységeknek kb. 10 százalékát felöleli. Ez sem teheti azonban fölöslegessé pl. a korszerű szöveggyűjtést, annál kevésbé, mert számos nyelvi jelenség nem vizsgálható az elszigetelt, címszószerű adatokon. . 3. Mindezek érthetővé teszik örömünket, amit a SzegSz. megjelenése keltett bennünk. Egy nyelvjárás megismerésének leghatékonyabb eszköze a szavakat betűrendbe foglaló, példamondatokkal illusztráló, teljes szókincset bemutató regionális szótár. A magyar nyelv kutatói között régi ,,pium desiderium", hogy a szavakat az ország különböző vidékeiről kellene feljegyezni és szótárba foglalni, az összehasonlítás kedvéért. MAKÓ PÁL már 1793-ben úgy gondolta, hogy a szavakat legalább négy helyről kellene közölni (Erdélyből, a Tisza, illetőleg a Duna mellékéről és Szombathely vidékéről. — Egy magyar szótárnak készítésére intéző vélemények: Magyar Hírmondó 1793: 538—41). Lényegében ugyanezt ismételte meg még GOMBOCZ ZOLTÁN is, amikor, 1908-ban, . új nyelvjárási gyűjtőmódszert ajánlva, ezt mondta: „Magyar nyelvtörténeti, kül. hangtörténeti kutatásainkban is egyre jobban érezzük az olyan népnyelvi monográfiák hiányát, a melyek nemcsak az ill. nyelvjárás »különlegességeit« jegyzik össze, hanem kiterjeszkedve az egész szókészletre, hű képet nyújtanak a nyelvjárás hangállapotáról s a nép képzetvilágáról. Egyelőre beérhetnők négy v. öt nyelvterület szókészletének rendszeres összegyűjtésével, pl. egy nyugoti v. dunántúli, egy palócz, egy felső-tiszai és egy székely nyelvjárás szótárával. Természetesen e monográfiáknak csak akkor lenne tudományos értékük, ha írójuk a megkívántató általános nyelvtudományi és fonetikai ismereteken kívül a magyar nyelvtörténet kérdéseiben is járatos." (MNy. IV, 191). Mikor GoMBoeznak e szavai elhangzottak, már készen volt SZINNYEI Magyar Tájszótára (1893 —1901), mely az egész ország területéről közölt tekintélyes tájszóanyagot. Sőtj éppen ez tette nyilvánvalóvá, hogy nem elég csupán szembeötlő, kirívó sajátságokat gyűjteni. Közel három évtized telt el GOMBOCZ fenti szavai után, mikor végre megszületett az első, teljes népi szókincset felölelni törekvő nyelvjárási szótár, CSŰRY BÁLINT Szamosháti Szótára (1935 — 36). A SzamSz. mintaszerű valóra váltása az idézett elméleti követelményeknek. Fonetikus átírása igen szerencsés: pontos és mégis könnyen olvasható. Külön érdeme, hogy a fő- és mellékhangsúlyt jelzi, ezáltal példamondatai hanglejtésvizsgálatokra is alkalmasak. Ugyancsak 1936-ban jelent meg WIOHMANN csángó szótára Helsinkiben: Wörterbuch des ungarischen Moldauer Nordcsángó- und des Hétfaluer Csángódialektes. Ez jóval szerényebb, teljességre nem törekvő, szigorú finnugor jelölése miatt kevésbé könynyen olvashatóidé ízig-vérig nyelvész munka. Harmadiknak, hosszú szünet után, 1952-ben Kiss GÉZA Ormánysági Szótára látott napvilágot, KERESZTES KÁLMÁN szerkesztésében. A szótár — BÁRCZI rövid jellemzésével szólva (vö. I. OK. VI, 64) — „nem adja az ormánysági terület teljes szókincsét, anyaga nem is egészen szinkronikus; csupán egy lelkes és szorgalmas gyűjtő nagyon értékes és gazdag munkáját teszi hozzáférhetővé mai igényeket kielégítő formában. . ." Nyelvtudományunk szerencséjének kell tartanunk, hogy Kiss GÉZA fonetikus jelölésének