Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Ujváry Lajos: A nyelvi jelek szerkezete és funkciója 369

A NYELVI JELEK SZERKEZETE ÉS FUNKCIÓJA 371 3. Ámde hogyan lehet viszonylag állandó nyelvi jel a szó, ha az, amit jelöl, a rószkópzet, vagyis a valóságnak tudatunkban tükröződő elemi részlete változó? A valóságban nincsenek teljesen azonos, még hozzá tartósan azonos részletek. A legelemibb részecske is különbözik valamelyest az összes többi elemi részecskétől, a legkisebb elem is folyton változik, következésképpen különbözniük és változniuk kell valamelyest az elemi részecskék tudatunkban való tükröződéseinek, a rószképzeteknek is. A dolog nyitja a szónak mint a mondathoz képest egyszerű, elemi nyelvi jelnek jel voltában, á jel sajátos természetében rejlik. A jel éppen azért, mert csupán jele, szimbóluma, nem pedig pontos, hű képe annak, amit jelöl, nem öleli fel a tudatunkban tükröződő valóságmozzanatnak minden meghatározó jegyét, hanem ezeknek csak egy részét, a sok közül csupán annyit, amennyi a kérdéses mozzanat tükrözésének felismerése, a bennünk korábban tükröződött valóságmozzanatokkal való azonosítása vagy azoktól való megkülönböztetése szempontjából lényeges. Ugyanaz a szó mint nyelvi jel így nem csupán egy valóságmozzanat tükröződésére illik rá, hanem sok más, a lényeg szempontjából azonos, minden egyéb szempontból azonban különböző valóságmozzanat tükröződésére is. Nem egy, hanem sok, bennünk vagy másokban korábban tükröződött mozzanatra illik rá nagyjából, egészen pontosan viszont nem illik rá a vele jelölt mozzanatok egyikére sem. A szóval mint nyelvi jellel egyszerűsítünk, általánosítunk. Kiemeljük a tudatunkban tükröződött hasonló mozzanatok közös jegyeit: ez a nyelvi jel tartalma, s ezt a tartalmat foglaljuk össze s tesszük érzékelhetővé a hangalakkal: a formával.6

Minden, a tudatunkban tükröződő vagy régebben tükröződött valóságmozzanat ily módon két részre oszlik: arra, ami benne több más hasonló mozzanat tükröződésével azonos, következésképpen a tükröződések egy bizonyos csoportjában mindig föllelhető, a csoportot illetően tehát állandó, és arra, ami a csoport minden egyes tagjában más és más, tehát a csoportot illetően változó. A szó mint nyelvi jel e két rész közül csak az előbbit, a csoportot illetően állandót foglalja össze a tartalomba, s teszi érzékelhetővé a tartalomhoz asszociált formával. Részt jelöl, nem egészet, épp ezért alkalmas részképzetek más részképzetekkel azonos jegyeinek összefoglalására ós jelölésére. Ha a magyar ember ezt a szót mondja vagy hallja, hogy ház, akkor ez a megnyilatkozás nem egy bizonyos, a tudatában éppen tükröződő, létező vagy képzeletbeli házat jelöl számára, hanem csak azt, ami ebben a részképzetben, a valóság ez egyszeri, egyedi tükröződésében több más hasonló részkópzettel s a magyarul beszélők hasonló részképzeteivel közös, s amit éppen ezért a magyarul beszélők körében ugyanez a nyelvi jel, a ház szó foglal össze. Az emberi elme ez általánosító, elvonó, az állandót a változótól elválasztó s mint lényeget a nyelvi jel tartalmába sűrítő képességének köszönhető, hogy a tudatunkban tükröződő valóságelemek meg nem szüntethető változékonyságának s az érintkezés elengedhetetlen követelményének, a nyelvi jelek viszonylagos állandóságának ellentótét át tudjuk hidalni. Lényegében azonos ez az általánosító, elvonó tevékenység azzal, amelyet a logika fogalomalkotásnak nevez. Mégsem azonosíthatjuk a kettő eredményét, a szó tartalmát és a fogalmat egymással, mert az azonos eljárással kiemelt közös jegyek nem 6 „A szó az emberi agy elvonó, általánosító képességének terméke, s egyben . . . az általánosítás eszköze is." (BÁRCZI, i. m. 35.) „Von sicli aus, als Wort, nennt es immer nur Allgemeines, nie Besonderes." (PORZIG, i. m. 58.)