Nyelvtudományi Közlemények 60. kötet (1958)

Tanulmányok - Fodor István: A nyelvtani nem kialakulása I. 339

A NYELVTANI NEH KIALAKULÁSA 361 A vázolt folyamat nemcsak a nominativusban és accusativusban, hanem a casus obliejuusokban is hasonlóan mehetett végbe, ha nem is a casus rectuss'zal feltétlenül egyidejűleg. Végeredményben a változó nemű. szófajok általában három, genus szerint jól elkülönülő paradigmarendszerben tömörültek. Ezekre az jellemző, hogy a nőnemű alak a másik két csoporttól mindegyik numerusban és casusban eltérő végződései folytán különbözik, míg a hímnem a semlegesnemtől továbbra is csak a nominativus és az accusativus suffixumaiban tér el. Az állandó nemű főneveknél szintén a nominativus ós accusativus a legbiztosabb megkülönböztetője a semlegesnemnek ós a hímnemnek, míg a nőnemű főneveknél a nemet biztosan jelölő suffixumok száma a változó nemű szófajokhoz képest kisebb. Így az -a- tövű deklináció hímnemű szavai miatt ' e típus ragjai aligha jellemzőek kizárólag a nőnemre. Az indogermán alapnyelvhez képest a további fejlődós során a genust biztosan jelölő ragok száma — azokban a nyelvekben, ahol a szintetikus deklináció megmaradt — általában megnövekedett. A fent leírt fejlődós sok ingadozás ós egyeztetési bizonytalanság közepette mehetett végbe. A nóvragozásban egységesülési folyamat figyelhető meg, amely a kevésbé produktív tövek kiküszöbölésével és a produktív tövekbe való beolvadással jár együtt. Ez a jelenség a főnévi deklinációban is megvolt, ám a melléknevek ragozása terén gyorsabban és gyökeresebben ment végbe. L Amíg például a szláv nyelvek többé-kevésbé ma is őrzik valamennyi indogermán főnóvragozási típus maradványait (of. -n-: epeMR <C vreme, -nt-: I sing. meaeHOK, plu. meAnma <Ctel%-tel^ta, -r-: n. Mamb, dat. Mamepu < mati-I materi stb.), addig a melléknévi deklinációt már csak az -o- és az -a- tövű L típus képviseli. A balti nyelvekben viszont mégőrződött az -ü- és -i- tövű, W feltehetően eredeti melléknévi megoszlás (lit. saldús 'édes' masc. nom. — B sáldi fem.; dídis 'nagy' masc. nom — didé fem.). Bt Rá kell mutatnunk, hogy a melléknevek közül már kezdetben sem vette fcíel mindegyik a ráhangzásszerű végződéseket, vagy ha a casus obliquus ragjait I követte is, nominativusban csak egy végződése maradt meg, s ezáltal a nemek H közül csak a hím- (és nő-), illetve a semlegesnemet különböztette meg az m accusativus azonos vagy eltérő végződése útján (pl. latin participium praesens ferens nom. masc, fem., ntr.— acc. ferentem masc, fem. - ferens ntr.). A helyzet nyelváganként változik. A szláv nyelvekben a participium praesens ragoz-B hatóvá vált (óegyh. bery nom. masc, ntr. — *berotji ~>berosti fem.). Általám ban kevés helyen fejlődött ki az -es-, -1-, -n- tövű melléknevek megoszlása. Több indogermán nyelvben pedig teljesen ragozhatatlan melléknevek is maradtak, pl. óegyh. svobodb, gör. Qodoőáxrv^og. E jelenség oka az lehetett, « hogy az improduktív tövekhez kevéssé használt melléknevek tartoztak. Ritka előfordulásuk miatt nem fejlődött ki a ráhangzásszerű egyeztetés sém, vagy csupán csökkentett mórtékben, nem rendszeresen. HÍRT (330 — 2) a kétvégződésű melléknevek (latin maior masc, fem. — maius ntr.) különbségét az eredeti élő-élettelen megkülönböztetésére vezeti vissza, míg az egyvégződésű participiumokat (lat. ferens) későbbi egybeeséssel magyarázza, ő is lehetségesnek véli azonban, hogy másutt a ragozhatatlan melléknevek megőrzött régiségek. " A melléknevek megoszlásának alakulása egyéb, főképpen mondattani körülményektől is függhetett. STANG úgy véli, hogy az indogermán alapnyelvben kétféle melléknév volt: az értelmezői (appositionell) ós a leíró, azaz jelzői és állítmányi (attributiv und prádikativ). Az értelmezői melléknevek